Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)
II. rész. A vízügyek múltja - 10. A Tisza-völgy ármentesítése
Vásárhelyi felfogásával azonban mégsem helyezkedett mereven szembe. Még a Tiszalök feletti szakaszon is megfelelőnek tartotta az átvágásokat azzal a megjegyzéssel, hogy *■ ,,az illy átvágás csak helybeli munka, nem pedig az elfogadott remiszer része.” (38. o.). A Tiszalök alatti szakaszra vonatkozóan még tovább ment: ,,nem akarom azt mondani, hogy más helyben hagyható átvágások is nem lehetnének ezen alsóbb vonalakon. Csupán azt vélem, hogy ama kijelölt átvágásokat világosan és biztosan megkívánja az eredeti rendszer, s a többiek annak csak további tökélyesítése gyanánt tekintendők és ennélfogva alkalmasb időre . . . tartandók.” Itt azonban különbséget tesz az átvágások közt. Vannak amelyeket ,,a műértők a szabályozás többi munkálatainak rendszerével össze nem illőnek” nyilvánítanak, — ezeket nem tartja megengedhetőnek. Az érdekeltek terhére végre- hajthatónak mondja azokat, amelyek a rendszer szempontjából tekintetbe vehető haszonnal nem járnak. Végül nemcsak megengedhetőnek, hanem a Társulat által anyagilag is támogatandónak ítéli az olyan átvágás létesítését, amely ,,a mellett, hogy az azt kívánó magánosoknak használ, a remiszernek is nevezetes előmozdítására szolgál” (47. o.). Az egyetlen átvágás, amely Paleocapa javaslata szerint készült, a tiszadob — szederkényi volt, de arra csak a Széchenyi-gát megépítése után, az ötvenes évek második felében került sor. 1846-ban elsőként Tiszafürednél ásták ki a 764 m hosszú, 66. sz. átvágást (10.1a ábra) 9,5 m fenékszélességgel, a 0-víz feletti 1,90 m mélységig ([6], 26. o.). A szabadságharcot megelőző további munkákról nincs biztos képünk. Csupán a Tisza-szabályozás főmérnöki hivatalának az 1848. évből fennmaradt iktatókönyvéből tudunk Rauschmann Gusztáv hevesi osztálymérnök jelentéséről, amely szerint március 3-án a nagykörűi kanyarátvágást megnyitották ([3], 189. o.). A szabadságharc leverése után az 1850. évi császári rendelet alapján folytatódó munkák keretében 1855-ig összesen csak 13 átvágás készült el, — valamennyi a Szolnok feletti Tisza-szakaszon ([6], 26. o.). Az 1855. évi árvíz azután nagyobi) lendületet adott a munkáknak. 1860-ig 52-re, és 1867-ig 106-ra emelkedett a kiásott átvágások száma, míg végül összesen 112-re rúgott. Szakaszonkénti eloszlásukról, hosszukról és az általuk elért pályarövidülésről a 10.2. táblázat tájékoztat. * Az évek hosszú során megismétlődő panaszokra nem az átvágások száma vagy vonalozása adta a legfőbb okot, hanem a kivitelük módja. Takarékossági okokból — az akkor világszerte uralkodó műszaki gyakorlatnak is megfelelően — a tervezett átvágások vonalán szerény méretű árkot ástak, amelynek kellő mértékű kibővítését a víz munkájára bízták. Erre vonatkozóan Vásárhelyi így írt: 222
