Lászlóffy Woldemár: A Tisza (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982)

II. rész. A vízügyek múltja - 10. A Tisza-völgy ármentesítése

Hiszen ha Vásárhelyi életben marad és megszületik a „kimerítő (kiviteli) terv”, ha érvényesül a tervek alkalmazásában a „lehető legnagyobb egység”, ha „egy parancsoló és számos szófogadó” végzi a munkálatokat, és ha még Vásárhelyi PALEOCAPÁval is egyezteti elgondolásait, bizonyosan másként alakulhatott volna minden.

Paleocapa meghívására különben főként azért volt szükség, mert az érdekeltséget a már említett Beszédes-féle terven kívül Lamm Jakab kassai kerületi mérnök és Galambos Sámuel Ung megyei mérnök tervei is megosztották. Lamm a Felső-Tiszától az Ér és Berettyó vonalán Csongrádig terjedő árapasztó csatornával akarta a Tiszát tehermentesíteni, tehát a Túr, a Szamos és a Kraszna vizét is távol tartotta volna tőle [4]. Galambos rövidebb árapasztó csatornát tervezett Szatmárnémetitől Debrecenen és Kunmadarason át Tisza- burához, ami nemcsak az új Számos-torok feletti szakaszon tette volna feleslegessé az átvágásokat (ezzel érvelt különben Lamm is), hanem kizárta volna a Felső-Tisza és a Szamos árhullámainak kedvezőtlen összetalálkozását is [5]. A Tiszavölgyi Társulat 1846. augusztus 3-án Debrecenben tartott közgyűlése ezeket az elgondolásokat Széchenyi javaslatára elvetette, és végeredményben Paleocapa terve mellett foglalt állást, noha előzőleg, július 10-én, a Vásárhelyi helyébe lépett Keczkés Károly főmérnök elődje munkaterve szerint jelölte ki azt a 18 átvágást — közöttük 12-t Tokaj felett —, ahol a munkát el kell kezdeni ([3], 179. o.). Egyben négy osztálymémökség felállítását javasolta (Vásárosnaményban, Győröcskén, Tiszabőn és Szegeden).

Az 1847. március 21-én Pesten tartott nagygyűlésen értesült a Társulat arról, hogy a munkáknak Paleocapa elvei szerinti végrehajtását felsőbb helyen jóváhagyták, és hogy a király a következő évek munkáira 1 millió forint kölcsönt engedélyezett. A nagygyűlés fontos eredménye az alapszabályok megállapítása volt ([6], 3. o.). Ugyanakkor jelölték ki a munkálatok összhangjának biztosítása végett az osztálymérnökök vezetése alatt álló nyolc „vízszerkezet ”-et: az ugocsait, szatmárit, beregit, zemplénit, szabolcsit, hevesit, csongrádit és bácsit. Erre azért volt szükség, mert egy-egy vízszerkezeten belül több egylet (társulat) is működött (ill. alakulhatott). Számuk 1847-ben 13 volt. Az egyes társulatok csak a Tiszavölgyi Társulat központi választmánya által jóváhagyott terveket valósíthatták meg (az illetékes osztálymérnök felügyelete alatt), míg a legfőbb ellenőrzés a kir. biztos elnöklete alatt működő Közlekedési Bizottmány kezében volt.

A továbbiakban nem követem részleteiben az árvédelmi művek kiépítését, mert a vízrendszer számos pontján egyszerre folyó munkák ilyen tárgyalása kaleidoszkópszerű képet adna. A történelmi fejlődés tekintetében az irodalomra utalok ([7], [7a] 103 — 163. o.) és a következőkben csak főbb vonásaikban ismertetem az eseményeket.

S noha mind az átvágások, mind a védtöltések egyazon célt szolgálták és így építésük szorosan összefüggött, külön-külön foglalkozom velük, mert a mederbeli munkálatok állami feladatot alkottak, míg a parti területek védelme, vagyis a töltések építése, az érdekelt birtokosokra hárult.

Az 1846 nyarán nagy lendülettel megindult munkát már a következő évben pénzügyi nehézségek hátráltatták [8]. 1848 májusától a szabadságharc eseményei is éreztették fékező hatásukat, és őszre teljesen megállt minden.

210