Lajkó István - Tasnádi Róbert: A tógazdasági haltenyésztés alapjai (Agroinform Kiadó, Budapest, 2001)
6. A tógazdasági termelés alapműveletei
lyezzünk halcsúzdát, és csak ennek közbeiktatásával kerüljenek a halaink a tóba. Ha ilyen nincs, akkor a szákolást úgy végezzük, hogy halaink ne nyomódjanak meg. A nem táplálkozó halak epehólyagja feszes, telt. A túlzott nyomás gyakran epehólyag-repedést okoz, ami után a halak pár hét alatt elpusztulnak. A tóba engedéskor mindig tartóháló fogadja a halakat. Csak a frissen, bágyadás nélkül érkezett halakat hagyjuk „saját lábon” távozni, kiúszni. Az úti hullákat, sérült halakat így összegyűjthetjük, és a számuknak megfelelően pótolhatók. Kevesen fordítanak gondot a szállítóvíz és a tóvíz hőmérsékletére. Pedig fontos, hogy ne legyen nagyobb a különbség 1-2 foknál. Igazán nagy gondok akkor keletkeznek, ha a szállítóvíz a hidegebb. Ilyenkor olyan hősokk éri a halakat, főként az ivadékot (nagy a testfelület!), ami lassú pusztulásukhoz vezet. Igen gyakran ez okozza azt, hogy a kihelyezett ivadék pár nap alatt „kikopik” a tóból. A kihelyezést követő napokon fokozott figyelemmel kísérjük végig a halaink sorsát. Össze kell szedni az elhullott halakat, és fel kell jegyezni a mennyiségüket. Ugyancsak naplózzuk a tapasztalatokat, mert ezzel a jövőnek őrizzük meg a történteket (pl. a következő évekre, a próbahalászati értékeléshez vagy a termésbecsléshez). 6.2 A halastavak termőképességének fokozása 6.2.1 A halastavak termőképességéről általánosságban A halasvizek eredeti termőképessége igen változó, és főként a környezet hatásai által meghatározott tulajdonság. Nagyságát a halszaporulat (hozam) kg/ha-ban mért mennyiségével fejezzük ki. Igaz ez a megállapítás a halastavakra is. Általánosítva azt mondhatjuk, hogy a halastó természetes termőképessége a vízben és a talajban lévő anyagok körforgásának az eredménye, és ezzel arányos a nagysága. 28. ábra: Az emberi beavatkozások helyei a halastavi tápanyagforgalomba 113
