Kovács György: Talajvízkérdések a mezőgazdasági vízgazdálkodásban (Tankönyvkiadó, Budapest, 1972)

2. rész. Szivárgási feladatok mezőgazdasági vízrendezési tervekben - 2.1 A sófelhalmozódás és a talajvízháztartás kapcsolata

irodalomban található és az egyetemi tanulmányok alapján ismertnek feltételezhető eljárások sorát.

Mielőtt azonban ennek tárgyalására rátérnénk, vizsgálnunk kell, hogyan határozhatjuk meg az egyik legfontosabb kiindulási adatot, a mértékadó lecsapolási szintet, amelyre a területen a talajvizfelszint süllyeszteni kiván- juk. Első pillanatra a kérdés megválaszolása könnyűnek látszik, mondva, hogy a talajvizfelszin kivánatos mélységét ott kell megválasztani, ahonnan a kapilláris vizemelés a növényzet optimális vizellátását biztositani tudja, így a feladat megoldása növénytermesztési és növényfiziológiai vizsgálattá lenne egyszerűsíthető. A felvetett kérdés teljes megválaszolása azonban ennél bonyolultabb. Vannak területek ugyanis, ahol a talajvizfelszin lesüly- lyesztéseivel nemcsak a pórusok növénytermesztési szempontból helyes levegő- és víztartalom arányának biztosítását, hanem a növényi életre káros sótartalom fe Idusul ás ának meggátlását is el kell érnünk. Ezért tanulmányoznunk kell a talaj sőháztartását és ennek a talajvizjárással való kapcsolatát.

Láttuk az előzőekben, hogy a háromfázisú zónát függőlegesen átjáró vizmennyiség (a beszivárgásból eredő táplálás és a talajviz párolgási vesztesége) döntően függ a talajviz terepalatti mélységétől. A többi hatótényező közül a klimatikai hatásokat (csapadék, párolgás) kell még kiemelnünk. Minthogy — mint látni fogjuk — a só felhalmozód ás a talajvízben lejátszódó hidrológiai folyamatok által kiváltott oknak tekinthető, annak is szoros a kapcsolata a talajviz felszínalatti mélységével, igy a mértékadó lecsapolási szint, ha azt úgy kívánjuk meghatározni, hogy védelmet nyújtson a sófel- halmoződás ellen, szükségessé teszi a talajvizjárás hidrológiai elemzését is. Ha pedig a klimatikai tényezők a talajvizháztartási jelleggörbe alakulását döntően befolyásolják, az is nyilvánvaló, hogy a kivánatos talajvizfel- szin mélysége különböző az egyes éghajlati zónákban.

A két különböző igénynek — a növényzet optimális vízellátásának és a sófelhalmoződás ellen nyújtható védelemnek — változása az éghajlati zónák szerint egyben azt jelenti, hogy területenként változóan válik az egyik vagy a másik követelmény mértékadóvá. Éppen ennek alapján oszthatjuk fel a lecsapolási terveket a humid és az arid területekre jellemző típusokra, és határozhatjuk meg a két típusra külön-külön nemcsak a tervezés alapadatát jelentő mértékadó lecsapolási szintnek a meghatározási módját, hanem az egyes területeken a méretezéshez használt hidrológiai és hidraulikai modell határfeltételeit is.

Az elmondottak alapján a két eltérő lecsapolási rendszer alapvető jellemzését a következőkben adhatjuk meg (Kienitz, 1968):

— Az első fajta lecsapolási típust — utalva a helyre, ahol mind elméletét, mind gyakorlati módszereit a legrészletesebben dolgozták ki — holland tipusu felszínalatti vízrendezésnek nevezhetjük. Általában a humid területeken kerül alkalmazásra. Jellemzője ezeknek az éghajlati övéknek, hogy a csapadékból eredő beszivárgás lényegesen meghaladja a párolgási veszteséget, sőt az utóbbi legtöbbször teljesen elhanyagolható. Ennek következménye,- 102 -