Koroknai Ákos - Schlégel Oszkár: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű és elődvállalatainak vízgazdálkodása 1808-1918. (Vízügyi Történeti Füzetek 11. Budapest, 1978)

Az RMST-vel együtt a vízszennyezések megszüntetésére felszólított többi cég is megfellebbezte a főszolgabírói véghatározatot, de sikerrel — kisidőre — csak a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. fellebbezése járt. Az alispán ugyanis — mivel a vegyvizsgálót eredménye negatív volt — a részvénytársaságot a bányavizek tisztításával kapcsolatban a bányatörvény elé utalta. A palackgyárra, a Hirsch-cégre és az RMST-re hozott főszolgabírói határozatokat azonban helyben hagyta. Az RMST az alispáni döntést ismét megfellebbezte. Az ügy felkerült a Földművelésügyi Minisztériumba, és hosszú, évekig tartó utat járt be. Az idő múlása pedig a vállalatnak kedvezett. Az FM állásfoglalása csak 1910. március 5-én született meg. Az acélgyárat vétkesnek mondotta ki, és a szennyvíztisztító megtervezésére elrendelte a hatósági eljárást. Az FM kötelezte a Hirsch-gyárat és a palackgyárat is a fekáliák biológiai eljárással történő tisztítására, valamint a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.-t, hogy a bányavizek elvezetésének jogáért kérje engedélyokirat kiadását. Amíg a szennyvíztisztítás jogosságáról illetve jogtalanságáról vitatkoztak, az RMST elkészítette a drótgyári pácvíztisztítás tervét. Borbély vezérigazgató azonban a 13 ezer Korona költségbefektetést igénylő terven változtatást javasolt, nehogy a későbbiekben a nem megfelelő tisztítási eljárás miatt megtámadják a vállalatot. A drótpácolóban 24 óra alatt 15 m

3 pácvíz keletkezett, és ennek semlegesítésére naponként 240 kg mész 480 I vízben való oldására volt szükség. A keverés után 645 kg csapadék keletkezett. Ezt ülepítéssel teljesen eltávolíthatták. A széngázosításkor keletkező kátrányos vizek sem kerültek többé a Salgóba, mert azokat külön tartályokban gyűjtötték össze, és a kazánokból és gázgenerátorokból kikerült salakkal együtt csővezetékekben a hamuhegyre szállították. A tisztított vizek nagy része a gyűjtőcsatorna-hálózatban újra visszakerült a gyári vízgyűjtőbe, ahol egyesülve a gőzgépek kondenz vizeivel, ismét megkezdte körforgását, míg az elhasznált vizek kisebbik része a Salgóba vezető két gyári csatornába került. Az RMST által készített tervet a besztercebányai Kultúrmérnöki Hivatal 1910. december 24-én véleményezte, és engedélyezésre javasolta. Azonban ez a vízmennyiség még kevés volt a gyárnak, s ezért építették meg a salgói bányavizet az acélgyárba vezető 5 km hosszú csővezetéket. A bányavíz a gyári vízgyűjtőbe került, ahonnan még a salgótarjáni munkáslakótelepre is jutott belőle öntözésre. Az alispáni engedély kiadása után (1911. augusztus 15.) megkezdődtek a kivitelezési munkák. Az RMST az 1 éves határidőre, 1912. november 15-ig, nem fejezte be az építkezéseket, de további 1 év haladékot kapott. Az elkészült berendezéseket 1913. október 30-án műszakilag felülvizsgálták, és megfelelőnek találták. A nyusta—likéri kohó-öntőtelep vízhasználata A vállalat vezetősége természetesen nemcsak finomító gyárai, hanem régi kohótelepei vízhasználati jogát is védte idegen érdekekkel szemben. Az Egyesült Gömöri Magnesit Rt. 1906-ban Nyustya határában, a Rima balpartján kút építésének, szivattyútelep berendezésének és vízelvezetés létesítésé-