Koroknai Ákos - Schlégel Oszkár: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű és elődvállalatainak vízgazdálkodása 1808-1918. (Vízügyi Történeti Füzetek 11. Budapest, 1978)
halállományt. A vegyész szakértő szerint, aki közegészségügyi szempontból nyilvánított véleményt: ,,a patak vize csak akkor volna kifogásolható, ha azt a közönség ivóvízül használná ..." A vegyész szakértő „liberális" álláspontját azonban nehezen lehetett összeegyeztetni azzal, hogy Baranyai gazdasága, amely 1884-ig mind az állatok itatására, mind jégtermelésre egyaránt használta a patakot, ettől az időtől fogva ezt már nem tehette. Az RMST azzal védekezett, hogy az acélgyár „már 1870 óta állandóan üzemben van, és hogy a Salgó-patak vize ellen ugyancsak ezen idő óta, csekélyebb jelentőségű esettől eltekintve, panasz nem emeltetett." A helyszíni tárgyaláson kiderült az is, hogy a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. a bányavizét engedély nélkül vezeti a Salgó-patakba. A Károly-akna bányavize napi 2400 m 3 , a Forgách-aknáé 500 m 3 és a pálfalvai Frigyes-aknáé 7—800 m 3 volt. A felelősség alól kibújni akaró RMST nem ért célt, jóllehet a Salgótarjáni Kőszénbányát az „árulkodás" miatt kötelezték a bányavizek ülepítésére, hogy a szervetlen anyagokat a medencesorozatokon át válassza le. Az RMST sem térhetett ki a tisztítás elől. A palackgyár és a Hirsch-gyár hasonlóképpen járt. A patak melletti szennyező árnyékszékeket eltávolították, helyükbe vízhatlan, cementtel bélelt gyűjtőaknákat építettek. A legköltségesebb szennyvíztisztító berendezéseket mégis az RMST-nek kellett létesítenie. A füleki járás főszolgabírója, 1903. december 27-i véghatározatával eltiltotta az RMST huzalgyárát attól, hogy a kátrányos víz olajos részeit továbbra is a patakba bocsássa. Elrendelte, hogy a szennyvizet — a tisztításra alkalmas kamrákban — mésztejjel keverjék oly mértékben, hogy a lugossági fok minimálisan 6 százalék legyen. Az így keletkező csapadék ülepítésére 5 hosszúkás medencéből álló sorozat létesítését írta elő, melybe háromszor annyi tiszta víz fért el, mint a 24 óra alatt keletkező szennyvíz. Az egyes medencéket úgy kellett elkészíteni, hogy a víz egymásután mindegyiken átfolyjék, és a szenny lassan leülepedjék. Az üledékkel félig megtelt medencéket tisztítani kellett. A munkák elvégzésére a főszolgabíró 6 hónapot szabott meg. Az RMST azonnal élt a vízjogi törvényben biztosított fellebbezési jogával. A sokat támadott törvény ez alkalommal jó szolgálatot tett. Kimondotta ugyanis, ha „bizonyos érdekekre e megfertőzés semmiféle kárral nem jár, az illető vízhasználó ill. a vizet megfertőző ezt továbbra is akadály nélkül teheti." Hogy ilyen esetekben a károsodottak vagy a fertőzők „igazsága" teljesedett-e be az a pillanatnyi helyi erőviszonyoktól függött. Az RMST igazságtalannak tartotta a főszolgabírói véghatározatot, mert „mereven" értelmezte a szabályokat — azaz nem a vállalat javára ítélt. A „merevségről" azért szólt, mert a főszolgabíró nem ismerte fel, hogy „az iparnak sok esetben teljesen lehetetlen a megfertőzött víz elvezetése nélkül dolgozni" (!!) és bizonyos iparágak munkája lehetetlenné válna, mert a költséges víztisztító berendezések építése aránytalanul nagy terheket róna a vállalkozókra. A salgótarjáni gyár a már meglevő kátránytisztító mellé semmiképpen sem akarta megépíteni a pácvíztisztítót, mivel az építkezést a terepviszonyok költségessé tették. Arra hivatkozott, hogy a drága munkálatokkal „az országnak ezen egyedüli drótgyártási üzeme, mely a külföldi verseny folytán már úgyis alig tartható fenn, létalapjában megtámadtatik." 1. Az érvek rendszerében első helyen állt a „fontosság kérdése", mely szerint a nemzetgazdaságilag nélkülözhetetlen iparágak vízszennyezésébe bele kell törődni, felettük szemet kell hunyni. Az iparágakra szükség van, a szennyezés csak velük járó rossz, amelyet tűrni kell, ha az érdekelt vállalatokat nem akarják megfosztani az ipari rentabilitás és verseny lehetőségétől.
