Kienitz Gábor: A belvízrendezés hidrológiai alapjai kutatásának kritikai fejlődéstörténete (VITUKI, Budapest, 1972)

5. Az éghajlati valószínűségi függvény alkalmazása a belvíz hidrológiájában

- 15 böző időszakaiban ugyanazon a helyen és azonosnak látszó körülmények között is nagy mértékben változik az értéke, hanem elsőként számitott tényleges mérések alapján lefo- lyási tényezőket/Bonifica di Gallare lecsapoló társulat területe/. Megjelent tehát a havonként változó lefolyási tényező, és ezzel különböző időszakok lefolyó értékei számit hat ókká váltak.

Feltételezve most már egy oCaTn alakú, lefolyó viz- mennyiséget adó függvény előállithatóságát, arra kellett választ keresni, hogy mekkora mértékadó vizszállitást fog ez létrehozni. A csapadék T időtartama mellett a vizgyüjtő összegyülekezési idejét is figyelembe véve, az átlagos fajlagos vizszállitást úgy nyerjük, hogy a lefolyó vizmeny- nyiséget osztjuk T + *£* -val. Ezt egy m tapasztalati állandóval szorozva /amely a maximum és az átlag viszonyszárna/, és a lefolyó vizmennyiséget az éghajlati valószinüségi függvénnyel fejezve ki jutott el Turazza a T időtartamú csapadékból származó legnagyobb fajlagos vizhozam alábbi alakú képletéhez:

q =9 T°t+a'£* m /6/

Az e képletben szereplő m tényező meghatározatlanságán ki- vül az sincs tisztázva, hogy mekkora T időtartamú csapadék veendő figyelembe. Németh Endre továbbfejlesztette az elméletet az által, hogy megkereste a /6/ függvény szélső értékét, és az ehhez tartozó T értéket helyettesitette vissza a függvénybe:

, rt-* n-1

q = m • o< • a • n /^—/ /7/

E képlettel tulajdonképen eljutott az összegyülekezési elmélet legalapvetőbb törvényéhez, mely szerint a mértékadó vizszállitás az összegyülekezési idő függvénye, vagyis akkor jön létre, amikor már éppen az egész vizgr/üjtő terület bekapcsolódott a vizszállitásba.