Kertai Ede: Magyarország nagyobb vízépítési műtárgyai. Vízlépcsők (OVH, Budapest, 1963)
1. A Tiszalöki vízlépcső
2. ábra. A tiszalöki vízlépcső Előzmények Magyarország legszárazabb, csapadékban legszegényebb vidéke a Tiszántúl. Az évi átlagos csapadék ezen a területen csak 500 mm, de még az is rendkívül egyenetlenül oszlik el. Ilyen körülmények között eredményes mezőgazdasági termelés csak az öntözés bevezetésével érhető el. Hazánk öntözhető területének kétharmad része a Tisza és mellékvizei mentén terül el és itt találhatók a leggazdaságosabban öntözhető területek is. A Tisza-völgyi vízhasznosítás gondolata már 1855-ben felvetődött a Tisza—Körös öntözőcsatornák tervével. 1865-ben újabb tervek születtek. Az 1870. csapadékos esztendő után azonban az öntözés háttérbe szorult és csak az 1930-as száraz évek irányították rá ismét a figyelmet. Az 1937. évi XX. te. alapján indult meg a tervezés. A Tiszántúl öntözésére három fontosabb változatot dolgoztak ki. A három változat közül a leggazdaságosabb a Tiszalöknél kiágazó öntöző főcsatorna terve volt. A jelenlegi elgondolást az Országos Vízgazdálkodási Keretterv rögzítette le. E szerint a Tiszán öt vízlépcső épül : Domb- rád, Vásárosnamény, Tiszátok, Tiszabúra és Csongrád közelében (3. ábra). Elsőnek a tiszalöki vízlépcső valósult meg (2. ábra). Helyének megválasztására és az öntöző főcsatorna kiágaztatására több tervváltozat készült. A harmincas években a vízlépcső megépítésére a Tiszalök és Tiszaeszlár közötti szakaszt tartották a legalkalmasabbnak. 9
