Kertai Ede: Magyarország nagyobb vízépítési műtárgyai. Folyami kikötők (OVH, Budapest, 1971)
27. Dunai Vasmű kikötő
rendszer mellett döntöttek. A fekáliás házi szennyvizeket külön csatornában, a kikötő déli végén építendő tisztító berendezésen át kívánták elvezetni, míg a csapadékvizeket a kikötőút medence felőli oldalán vezetett folyókában és a folyóka alatt, a kikötő területszinttől 2,20 m mélységben vezetett csapadékvíz-csatornába összegyűjtve tervezték eljuttatni a Dunába. Az elválasztórendszer megépítését elsősorban az indokolta, hogy az egész Vasművet ellátó ivóvízkutak a kikötő közvetlen szomszédságában vannak, ezért nagy gondot kell fordítani a víz elszennyeződésének megakadályozására. A csapadékvizek elvezetése a szennyvíz csatornában aránytalanul megemelte volna az építési költségeket. A 200 mm átmérőjű szennyvízcsatornát a kikötőút északkeleti oldalán helyezték el, a terület szintje alatt 1,90 m mélységben. A szennyvíz-főgyűjtő kb. 1050 m hosszban épült meg, egészen a befogadóig. A csapadékvíz-főgyűjtő azonban nem épült ki teljes hosszban. A szennyvíztisztító telepnek a +950-es szelvényben, a tervektől eltérően csak egy részét építették meg. Megépült a csatorna végaknája, a kétszintű ülepítő, a fertőtlenítő és szivattyúakna. Nem épült meg az iszapszikkasztó ágy. A szükséges szivattyút nem építették be, ezért jelenleg nem üzemel. A Duna vízállásai szabadon bejutnak a csatornahálózatba. A sodorvonalba vezető nyomócső megépült. Külön kellet gondoskodni a kikötőtől keletre levő területre hullott csapadék elvezetéséről, mely a magasabban fekvő kikötőplató lábánál azok összegyűlve a töltéseket elvízenyő- sítenék. Ennek elkerülése céljából a kikötőplató keleti oldalán övárkot létesítettek. Ez az övárok az átlagosan 96,00 mA. f. magasságban fekvő környező területről a csapadékot felfogja, s a kikötőnek kellő biztonságot nyújt a nyári zivatarok és felhőszakadások kártételei ellen. Az övárok két végén az élővízfolyásba való juttatásnál torkolati műtárgyakat építettek, tolózár elzárással. Távfűtés. A kikötő épületeinek fűtéséhez a központi épületben elhelyezett kazánház és a távfűtés céljára szolgáló vezeték a darabáru-raktártól egészen a műhelyépületig megépültek. Jelenleg nem üzemeltetik. Tereprendezés. A kikötő területének tereprendezésére, valamint a be nem épített területek füvesítésére és parkosítására a KÖZÉPTERV külön tervet készített. A kikötő építése A kikötő építését 1950 végén kezdték meg a felvonulási épületek, műhelyek és raktárak építésével. 1951-ben jeges időszak után indult meg a kotrási munka két ütemben. Első ütemben a bejárati csatorna kotrását végezték el. A bejárati csatornából kikerülő iszapos anyagot, 7380 m3-t a Duna jobb partján deponálták. A csatornafenékről kiemelt homokos kavicsot, kb. 36 000 m3-t pedig a Szalki-sziget déli végén a vezérgát feltöltésébe helyezték el. A bejárati csatorna dunai torkolatából kikerülő 18 300 m3 iszapos anyagot a Dunába ürítették. A második ütemben a kikötőmedencét kotorták ki. Az innen kikerülő anyag nagyobb részét, 508 000 m3-t a kikötőplató területének feltöltésére használták fel. Mivel a feltöltéshez szükséges anyagigény nagyobb volt, mint a kikötőmedence szükséges méreteiből kikerülő kotrási mennyiség, ezért a medencében túlkotrást végeztek. A kotrási munkákat a Torontál, a Hungária, a Somogy kotrók, valamint két úszótagra szerelt markoló kotró végezte el (27-9. fénykép). A medence kotrásával egyidőben kotorták ki a vezérárkot a függőleges partfal részére. Sajnos a kotrási munkákhoz nem állt rendelkezésre korszerű kotrógéppark, amely az ilyen nagy volumenű földanyag mozgatásához szükséges lett volna, ezért a kivitelezőnek sok problémával, munka közben felmerülő nehézségekkel kellett megküzdenie. A többféle típusú és kapacitású régi kotrógépek munkáit nehezen lehetett összehangolni, melyek bizonyos mértékben zavarták és hátráltatták egymás munkáját. A földmunkák közül a vezérárok kotrása okozta a legtöbb nehézséget. 1951 márciusában a kotrási munkákkal egyidőben megkezdődött a szekrények alsó (4,38 m) részének előregyártása a tassi zsilipben és a kikötő területén. A függőleges partfalhoz 51 db 10 m-es és 2 db 22,69 m előregyártott szekrényrész volt szükséges. Ezekből Tasson 35 db-ot, Pentelén pedig 18 db-ot készítettek (27-10. fénykép). A tassi hajózsilipet dokként használták fel. A zsilip alsó vegét betétgerendákkal zárták el a Duna változó vízjárásától. A hajózsilip 12,0 m széles, fenékszintje 89,90 m. Az oldalfalak teteje a 98,10 m szinten van. A zsilipet a szekrények gyártásához lefedték és megfelelően berendezték. A teljesen víztelenített zsilipben a 92,40 m szinten, 96,6 m hosszú munkapadot állítottak elő, amelyen egyszerre 9 db 10 m hosszú szekrényt tudtak elkészíteni. Az elkészült szekrényeket 10 napos kötés | után a zsilipkamrának vízzel való feltöltésével minden nehézség nélkül, úszó tagokként kivontatták a Soroksári-Duna- ágba, innen pedig a 8 km távolságban levő munkahelyre úsztatták le. A szekrényekből 18 db-ot a kikötő területén, a vízparton készített előregyártó telepen építettek meg és sólyapályán csúsztatták vízre. A leúsztatott szekrények további betonozási munkáit (egyszerre 8 db volt munkában) a kikötőmedencében a Petőfi pontonhíd segítségével végezték el. A falbetonozást 3x140 cm szakaszokban kivitelezték (27-11. fénykép). A szekrények a medence fenékre felültek, ahonnan a Nemzet úszómű emelte fel és szállította őket a részükre kikotort vezérárok fölé, ahol már úsztatva voltak elhelyezhetők a végleges helyükre (27-12. fénykép). A szekrényeknek a végleges helyükre való bevontatása előtt a kikotort vezérárokban a terv szerinti mértékben kiegyenlítő réteg készült el. Sok nehézséget okozott a kőágyazat felszínének egyengetése, mert nem állt rendelkezésre korszerű berendezés, csak egy rögtönzött egyengető eke, amit a kivitelező maga készített, pedig a szekrények alatti pontos alapfelület-kiképzés, a szekrények végleges helyükre való ültetése a partfalkiépítés legfontosabb és egyben a legkényesebb és legfelelősségteljesebb része. 288
