Kenessey Béla: A csonkamagyarországi ármentesítő és lecsapoló társulatok munkálatai és azok közgazdasági jelentősége (MMÉE Vízépítési Szakosztálya Budapest, 1931)
Befejező. Írta Kenessey Béla ny. miniszteri tanácsos
100 húzódott emberi települések lakosságát mennyire tizedelték állandóan a mindenféle betegségek és köztük a kiirthatatlannak látszó mocsárláz (malária), azt gondolkodni tudók előtt magyarázni felesleges Igenis, a mezőgazdálkodás igényeinek fokozódása hozta magával, hogy gróf Széchenyi erőfeszítése mégis meghozta a maga gyümölcsét, hogy a megalakult társulatok fokozott erővel láttak hozzá a mindig nagy károkat okozó kiöntések korlátok közé való szorításához : az ár mentesítéshez, aminek egyetlen eszköze az árvédelmi töltések építése volt. A töltések vagy nevezzük őket védgátaknak, a folyók kiöntéseit megakadályozták, de egyben egy előre látott feladat megoldását tették szükségessé : a belvizek kérdésének megoldását. Tárgyalásunk pontosságának érdekében meg kell most már azt is mondani, hogy mi is a belvíz? Belvíz minden víz, ami csapadékból, forrásokból vagy felfakadó talajvízből a töltések által megvédett ártéren, a töltések magasságáig terjedő területrészen, a töltések mögött a felületen összegyűlik és aminek szabad levonulását éppen a töltések akadályozzák meg. Tehát nem számít belvíznek sem a talajvíz, sem pedig a földárja mindaddig, amíg az a felületre nem kerül ki. Minden olyan víz, ami a védtöltések magasságát meghaladó területekről jut bele az ártérbe, arra nézve külvíz, aminek levezetéséről leghelyesebben külön kell gondoskodni, nehogy a belvizek eltávolításának költségeit szaporítsa. Amíg tehát a védtöltések nem épültek meg, a kiáradt vizek az áradás után részben. levonultak. Ezek útját követték azok a vizek is, amiket most belvizek néven foglalunk össze. A töltések a kiöntéseket megakadályozták, de egyúttal útjában állottak a belvizek szabad levonulásának is. Igaz ugyan, hogy a belvizekkel borított területek kisebbek voltak a korábban víz alá kerülőknél, de mégis hatalmas nagyságot értek el. Ezeknek ebben az állapotban való maradása pedig a mezőgazdálkodás igényeinek fejlődésével egyáltalában nem volt összeegyeztethető. Különösen erőteljesen sújtották a belvizek azokat a legalsó birtokosokat, akiknek birtokai az ártéren a védtöltések mögött éppen ott feküdtek, ahol a vizek legnagyobb tömege összegyűlött. Hogy tehát ezeket a lehetőség szerint mentesítsék a károktól, a védtöltések alkalmas helyein belvízlevezetőzsilipeket építettek. De így is csak akkor vált lehetségessé a belvizek szabad levezetése, ha azok magassága alacsonyabb volt a belvizek színénél. A magasabb vízállások azonban néha nemcsak hetekig, hanem hónapokig is eltartottak, mint ahogyan ma is eltartanak. Addig pedig, amíg azok kellő mélyre nem süllyedtek, szó sem lehet a belvizeknek csak részben való levezetéséről sem. A helyzet tehát az volt, hogy azoknak a magasabban fekvő tulajdonosoknak előnyére, akik a belvizektől ha lassan is, de mégis fokozatosan megszabadultak, a zsilipek feletti birtokosok szenvedték a kárt még olyan esetben is, ha a természetes helyzetnél fogva onnét a vizek a befogadó vízfolyás vizének megszállása után bizonyára hamarabb levonultak volna. Ezen a helyzeten tehát segíteni kellett. A segítésnek két módja volt: a zónás és a bögésrendszer. Az utóbbit újabban a vízjogi törvény alapján fokozatos elzárás rendszerének nevezik. A zónásrendszernél az egész árteret különböző magasságú sávokra, vagy másnéven zónákra osztották és minden egyes zóna vizét elkülönítették a többiétől.
