Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)
X. A XVIII. század vízimunkálatai Magyarországon
A kisebb, elszigetelt és helyi jelentőségű vízrendezési és ármentesítési munkák a XVIII. században A század második felétől kezdve egy nemcsak társadalmigazdasági szempontból, de a vízimunkálatok (meliorációs munkálatok) fejlődése szempontjából is jelentős fejlődési folyamatnak lehetünk tanúi a jobbágy telkekről kiszoruló parasztság kirajzásával, földfoglalásával kapcsolatban. Történetírásunk Mérei Gyula kutatási eredményeinek közreadása előtt nem tudott arról, hogy a gyarmati telepítéseken, a katonai határőrvidéken kívül eső vidékeken a mocsárlecsapolás, melioráció terén a kezdeményezés a magyar parasztságé volt. A népesség rohamos szaporodásával ugyanis az allodiumok kialakulásának idején a jobbágyság számára csak egyetlen lehetőség maradt megélhetésének biztosítására, javítására: mivel az úrbéri földek terjedelmét növelni nem lehetett, új, addig műveletlen és művelhetetlen, elvadult területeket volt kénytelen elfoglalni — helyesebben visszafoglalni a kultúra számára. Mocsarakat csapolt le, bozótokat irtott, árterületeket védett meg a vizek pusztításaitól. Ezeknek az ún. »irtásföldeknek« a foglalása, hódítása 1760—1790 között országszerte igen erős ütemben folyt.141 Így növelték meg például Gyula lakói a város határának művelt területét 1773—1847 között 57 929 holdról 238 964 holdra! Sopron megyében pedig Acsalag, Bősárkány, Csorna, Farád, Hor- vátzsidány, Iván, Kapuvár, Köves, Lövő, Nagycenk, Osli, Peresz- nye, Sopron parasztsága mintegy 30 000 holdat javított meg. Zemplén megyében a Tisza és Bodrog közén egy helység 400 családja 19 000 kh területet hódított el a XVIII—XIX. sz. fordulóján a vizektől lápok, mocsarak lecsapolásával, bozótok irtásával. Ugyanilyen hódító munkát végeztek Ecsed lakói is. s. i. t.142 Természetes azonban, hogy ez a sokszor csak családokra, kis csoportokra, falvakra korlátozódó kezdeményezés csak korlátozott eredménnyel és változó szerencsével folyhatott: ez a paraszti munka csak kisebb-nagyobb foltokat, szigeteket tudott létrehozni a lápvilágban. (Ezek az irtásszigetek még a XIX. sz. derekán a tulajdonjogi kérdéseket szabályozó birtokrendezés idején is a kiszárítás elkezdőjének nevét viselték.) Ennek az úttörő munkának a lendületét az a jogszokás biztosította, mely szerint az irtásfölddel a paraszt részben szabadon rendelkezhetett, elidegeníthette, elcserélhette, zálogba adhatta stb. Utána sem dézsmával, sem robottal nem kellett adóznia, tehát a föld hozama is az övé volt — csupán irtásdíjat kellett érte fizetnie. Volt azonban egy olyan megkötöttség, mely szerint a földes85
