Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)

VII. Magyarország gazdasági és népességi viszonyai a török hódoltság idején (XVI–XVII. század)

arra intenek, hogy éppen saját érdekünkben kell mindenféle illúzióktól mentesen, számolnunk azzal a tragikus, de megmásíthatatlan ténnyel, hogy a török hódoltság két évszázada nemcsak az ország fejlődésének megakasztását, hanem gazdasági és népességi viszonyaink, kulturális életünk s általában nemzeti fejlődésünk több évszázados visszavetését jelentette, kihatásai pedig az egész elmúlt két évszázadban kimutathatók.

A török kori pusztulás hatásainak tagadása nemcsak népünk mérhetetlen szenvedéseinek, hősi erőfeszítéseinek semmibe vételét jelentené, hanem általában a magyar nép alkotó és életerejét, képességeit becsülné le, aki enélkül akarja megérteni az ország gazdasági és' kulturális életét, teljesítményeit a XVIII. és XIX. században.

Történetírásunk e korból érthetően hézagos adatai is elég bőségesek ahhoz, hogy ma már világosan álljon előttünk a török kor pusztulásának folyamata és méginkább annak következménye: a korábban legsűrűbben lakott magyar vidékek virágzó falvainak feldúlása, az ország szívének elnéptelenedése a török és még inkább a szövetségeseikként őket követő vad tatár hordák pusztításai nyomán. A népesség legyilkolásával, elhurcolásával vagy elűzésével a török hódoltság egyre bővülő határai mögött szinte minden gazdasági élet megszűnt: a falvak üszkös rommá, művelt határaik parlaggá, puszta bozótsággá váltak, a vidék még egyetlen hasznosítható gazdasági értékének, az erdőknek pusztulásával pedig a futóhomok és a szik is megjelent. Ez a folyamat az ország középső harmadán lényegében már a XVI. század végére lezárult, hullámai pedig a következő században az ország újabb harmadát öntötték el,

Az első évtizedek háborúi ugyanis nemcsak a fegyverforgató lakosságot űzték el az Alföldről, hanem a nomád török ugyanekkor a gazdaságilag magasabb színvonalon álló magyarság fiainak és leányainak ezreit és tízezreit hajtotta kelet rabszolgapiacaira, hogy velük birodalma termelőerőit növelje. A keleti pásztortársadalmak rablóhadjáratainak pusztításait ismételte meg újra és újra, anélkül, hogy az állandó hódítással egy állandó jellegű gazdasági alakulatot tudott volna létrehozni. Ennek körvonalai csak később, a XVII. században kezdtek kibontakozni, amikor a rabszolgaszerzést már mérsékelték a hadászati és gazdasági megfontolások, amikor a török végvárak ellátása, utánpótlásának biztosítása érdekében szükségesnek mutatkozott a megmaradt magyar telepek kímélése, és a szultán közvetlen tulajdonát képező khász- birtokok központjainak védelme. (Az ismételten betörő tatár hor69