Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)
IV. A víziutak hasznosítása
ták a magyar jobbágyok munkaerejét, mint ahogy a török a legkegyetlenebb eszközökkel kényszerítette hadihajóinak yontatására a leigázott területek folyó menti lakosságát. Ezt a hajóvontatást á török korban »császármivének« nevezték. A hadjáratokban, várostromokban szereplő hajók azonban nem kizárólag vontatott hajók voltak, hanem legtöbbször nehezebb evezős vitorlás gályák vagy könnyebb kis — esetleg ágyús — sajkák. A török hódoltság után a XVIII. században ismét fellendült a kereskedelmi hajózás és ezzel együtt a hajófuvarozás, ló vontatás. Különösen az igen jelentékeny forgalmat lebonyolító dunai hajóvontatási vállalkozók tettek szert nagy vagyonokra. A XIX. század elején, 1830-ban csupán Komáromban 190 ilyen vállalkozó élt."1 Ugyanekkor azonban még az emberi hajóvontatás (ami a XVIII. század végén a rabok büntetése volt) is dívott. Széchenyi még 1830-ban al-dunai útja alkalmával is megdöbbenve jegyzi fel naplójában: »Több hajót láttunk már, amit emberek húztak. Egy emberre 200 mázsát számoltak. Kapnak naponta 15 garast. Ha azonban utaznak, ami annyit jelent, hogy szél van, s az viszi a hajót, akkor semmit. Versenyképes-e a gőzhajó egy ilyen országban?«100 A hajózás jelentőségét, a belső termékcsere és az átmenő kereskedelem (számottevő) méreteit több forrás tanúsítja. Az ország területi differenciáltságából adódó és már a középkor végén jelentős belső forgalom kétségtelenül túlnyomó részben víziúton bonyolódott le. Nemcsak a hegyvidék árui: a só, fa és az egyéb építőanyagok érkeztek le vízen az Alföldre, hanem az alföldi élelmiszereket is vízen szállították a felvidékre. A vásárvárosok, elsősorban a peremvidéken, nagyrészt víziút mellett, az ilyen termékcsere középpontjaiként alakultak ki. A hajózás jelentőségének és a hozzá fűződő érdekek gazdasági súlyának kétségtelen bizonyítéka, hogy a szokásjog és ennek nyomán később írott törvényeink is a többi vízhasznosítással szemben az ősibb és az inkább közérdekűnek tartott víziúthasz- nosításnak biztosítottak elsőbbségi jogot. Különösen világosan látszik ez Rudolf király 1596-ból való hetedik dekrétumának 52. cikkelyéből, mely szerint: »Minthogy pedig a Garam folyón igen sok malom van, amelyek az Esztergomvárosba jutást akadályozzák vagy legalábbis megnehezítik és a vízijárművek járását veszedelmesekké teszik (minthogy az Esztergom megerősítésénél, a tapasztalás szerint, eddig nagy akadályul szolgált) megállapították tehát, hogy az összes főpap és bíró urak és a többi bárminő 57
