Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)

IV. A víziutak hasznosítása

nádtutaj és a hegyvidékekről való szállításoknál használt szálfatutaj.

A Dunán már a rómaiak előtt megfordultak a föníciaiak hajói, a római korban pedig fejlett hajózás alakult ki. A nagyobb bodonhajókat vagy a deszkapallókból épült s a magyar bőgőshajókra emlékeztető gabonaszállító hajókat felfelé rabszolgákkal vontatták. A hajózást vagy egyes kereskedők (gabonaszállítók), vagy vállalkozó társaságok (»collegium nautarum«) tartották kézben. A hajózás méreteiről fogalmat alkothatunk magunknak Tiberius (i. sz. 33—34. körül), majd Trajanus (i. sz. 100. körül) hatalmas munkával létrehozott aldunai vontatóútjá- ról és hajózócsatornájáról is (i. sz. 120—130. körül).95

A palánkos teherszállító hajók építése — a római örökség valamilyen úton-módon való fennmaradásával — már a középkorban megkezdődött nálunk is. Ezeket a hajókat a középkor ácsai, mindennemű famunkáinak — sőt talán vízimunkáinak is — végzői: a vízimalomépítők, vagyis a molnárok készítették.

(A mai értelemben vett molnárokat, akkor rnég őrletőknek hívták. Itt a latin eredetű megjelölés is világosan utal a római hatásra!) Voltak városok, mint pl. Szeged, Komárom, melynek lakói a halászat mellett elsősorban hajóépítéssel foglalkoztak. A Maroson, a Körösökön és a Tiszán leúsztatott fát feldolgozó molnárok messze földön híres hajóépítők voltak, s Szeged tölgyfából épített hajóival, vízimalmaival egészen a XVIII—XIX. század fordulójáig még a környező országokat is ellátta, a Komáromban épült tölgyfahajók pedig az osztrák vizeken is keresettek voltak. (Szeged, mint hajózási és hajóépítési központ, továbbfejlesztése érdekében javasolta Vedres István, Szeged város mérnöke, 1805- ben országos közraktár és korszerű hajógyár építését.)

A legrégibb ismert dunai hajóig elöl-hátul hegyben végződő hatalmas ladikra emlékeztetnek, s közepükön foglalt helyet az áruszállításra használt deszkabódé. Bár gerinces hajótípussal is találkozunk, a hazai mederviszonyok miatt az uralkodó inkább a kisebb merülésű, lapos fenekű hajó maradt. Ilyenek voltak a jólismert nagyobb gabonaszállító hajók, az ún. bőgőshajók (ld. Jókai leírását az »Aranyember«-ben), melyek orr- és fartőkéje függőlegesen épült, s orra a nagybőgő fejéhez hasonlóan teke- redett.

A XIII. században’ Pest és Pozsony voltak a legjelentősebb hajózási központok, később emelkedett melléjük Komárom és Szeged, utóbbinak jelentőségét a sószállításban betöltött szerepe is fokozta. Hasonlóképpen jelentős sóraktárak voltak még Szatmár,

54