Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)
III. A halászat és a tógazdálkodás az Árpádok korában és a középkor végén
4. §. Hasonló áll az olyan folyók vizére épített malmok gátjaira és töltéseire nézve, melyeknek egyik-másika pedig a másik birtokosnak vagy falunak áll szolgálatára. Ha mindjárt valaki azoknak végét más földjéhez erősíti, amit a törvény meg is enged (csakhogy az ilyen töltés a másik félnek nyilvánvaló kárt okozni ne látszassák), ez által mégsem bitorolja sem a folyót, sem a másiknak a földét, hanem ez az ő igazi uráé marad.-« Nyilvánvaló, hogy ez a szokásjog sok évszázados vízépítési tevékenység, a vízhasznosítás és vízimunkálatok gazdasági jelentőségének felismerése, köztudatba kerülése alapján jöhetett csak létre, és nemcsak a XV—XVI. század fordulójának viszonyairól, hanem egy évszázados fejlődési folyamatról ad képet. És valóban, törvényhozásunknak, jogalkotásunknak már a Hármaskönyvet megelőző emlékei is ismételten foglalkoznak a vízhasználatokkal: nevezetesen Kálmán király 1100-ból való ven- csellői I. dekrétumából tudjuk, hogy a halastavak és halászhelyek István király óta adomány tárgyát képezték. (A dekrétum éppen az István halálát követő testvérharcok során nyakra-főre adományozott halasok visszavételéről intézkedik, az udvar válságos anyagi helyzetének megszüntetése érdekében.) A hajóvám I. (Nagy) Lajos király 1351. évi dekrétumában szerepel először a 8., 15. és 17. cikkelyben; a malom pedig Mátyás király 1478-ból való IV. dekrétumában tűnik fel jogalkotásunkban. Ennek 4. cikkelye ugyanis kimondja a malmok adómentességét. III. A halászat és a tógazdálkodás az Árpádok korában és a középkor végén8 a A halászat — mint láttuk — a honfoglaló magyarság egyik fő foglalkozása volt. Hogy finnugor eredetű őseink — az etnikumot antropológiailag is átformáló török hatás, keveredés ellenére is — mennyire megőrizték kultúrájukban a finnugor alapréteget, arra a nyelv mellett éppen a halászat a legfőbb bizonyíték: a vad harcos népnek, törökös kultúrájú nomád pásztornak jellemzett magyarság az állattenyésztés és a jelek szerint fokozatosan csökkenő jelentőségű vadászat mellett, elsősorban az éppen ellenkező lelki alkathoz kötöttnek tűnő halászattal foglalkozott. Kétségtelen, hogy a nomád pásztornépék életében, főleg a téli pihenő idején, mindig is jelentős szerepet játszott a halászat. Kétségtelen az is, hogy az a magyar medence korábbi lakóinak is ősfoglalkozása volt, a honfoglaló és középkori magyarság halászata 47
