Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)
II. A honfoglaló magyarság gazdasági élete
kerítésében betöltött szerepe közismert. Az erdőalom és a humusz nemcsak maga nyel el jelentős vízmennyiséget, hanem mechanikusan is gátolja a felületi lefolyást s biztosítva az erdőtalajok nagyobb abszorbeáló képességét (védve azt az eliszapolódás ellen) fokozza a talajnedvességet is. Végül pedig az erdőknek a tenyészévadban, sőt az egész- évben végbemenő párolgása is egy új tényezőt iktat a víz körforgásába. (Az elpárolgott víznek mennyisége fafajták szerint 76,2—279 mm között ingadozik; eny- nyi vízmennyiséget kell, hogy átszivattyúzzanak a testükön a fák ahhoz,, hogy a szükséges tápanyagot a talajból (talajvízből) kivonhassák. Az erdővel borított és az erdőtlen talajok lefolyásának aránya pedig átlagban 1 :47-hez. (A szélső arányok 1 :26- hoz, illetve 1 :132-höz.) Az erdőknek a természet vízháztartásában betöltött szabályozó szerepe megszűnésével, a lefolyási tényező ugrásszerű megváltoztatása következtében azokon a területeken, ahonnan a víz lefolyik — a hőmérséklet emelkedik, a párolgás növekszik, a •szélvédettség megszűnik. Mindez szükségszerűen e területek kiszáradására, ahová pedig a víz a megnövekedett hordalékkal együtt lefolyik, ott a talaj elvizenyősödésére vezet. Ez a magyarázata az Alföld vízrajzában a középkor óta beállott változásoknak. Ehhez csak azt kell hozzátennem, hogy a kiégetett erdő talaja vízháztartás szempontjából sem azonos értékű a pusztamező területével, mert az erdőégetéssel a talaj organikus anyaga megsemmisül. (A hektáronkénti veszteség organikus anyagokban 17,5—65,3 tonna között váltakozik.) A talajok víztartóképessége viszont éppen az organikus anyagoktól függ: a humusz víztartóképessége saját súlyának kb. négyszerese. Így az erdőégetés által a talaj víztartó képességében okozott veszteség átlagban hektáronként 188 tonna, vízmagasságban kifejezve: 137—190,mm.72 A ligeterdő övezet erdőirtásai folytán beállott mezoklíma- változás minden bizonnyal nem maradt hatástalan az egykori ligeterdők közé ékelődő füves puszták életére sem. Az erdők szabályozó szerepének megszűnése a talajok vízháztartásában — az irtások kötött talaján a talajvízszint felemelkedésével, homokon annak lesüllyedésével jár. A mai szikes kopárokkal és homokpusztákkal váltakozó legelő éppen úgy nem tekinthető az Alföld ősi állapotának, mint a szabályozás előtti árterek elmo- csarasodott vizenyős területeinek nagy kiterjedése. Mindez a természetes erdőtakarót elpusztító rablógazdálkodás és a pusztákat tönkretevő túllegeltetés, állatjárás következménye.73 39
