Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)
II. A honfoglaló magyarság gazdasági élete
A termelőerők és a termelési viszonyok fejlődésének hatására az új társadalmi alakulatok népessége, az új haza népsűrűsége, illetve népességeltartó képessége jelentősen megnövekedett: elérte a négyzetkilométerenkénti 0,5—1 főt, vagyis mintegy tízszeresére emelkedett a finn-ugor őshaza népsűrűségének. Szempontunkból különösen jelentős, hogy az uralkodó gazdasági tevékenység az állattenyésztés és az azt kiegészítő halászat és földművelés egyaránt a folyók partjához kötötte a félnomád magyarságot, mint arról a korabeli arab—perzsa történeti források tanúskodnak:55 »A fűvel és a termékenységgel együtt vándorolnak... télvíz idején pedig a folyóhoz húzódnak, a telet partjain töltik halászva ...« Az állandó telephelyek, a téli szállások a folyók védettebb, vízben gazdag völgyeiben voltak, ahol esetleg hómentes legelő is akadt, de mindenesetre, ahol nagy szénaraktárakat létesítettek. A földművelést részben itt, részben esetleg a nyári szálláson űzték, a legelőváltó rendszer szerint. Levédia és Etelköz csapadékosabb, vagyis az állattenyésztésre is kedvezőbb vidékén a IX. század folyamán feltételezhetően tovább fejlődtek a magyarság termelőerői: növekedett állatállománya és a törzsek népessége. Ez a fejlődés azonban egyoldalú volt. A területek mezőgazdasági elmaradottsága és mostohasága a Kubán-vidékhez viszonyítva (ld. Anonymust), bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy ez a két folyamvidék csak átmeneti jellegű otthon lett, s az első veszélyesebb besenyő támadás hatására tovább vonultak őseink a kalandozások során gazdaságilag jóval kedvezőbbnek és stratégiailag védettebbnek megismert magyar medencébe (896). A magyarság őstörténetének e vázlatos áttekintése is talán elégséges annak megértésére, hogy őseink széleskörű termeléstechnikai ismeretei és viszonylag változatos gazdasági tevékenysége — mely szoros összefüggésben van a magyarság etnikumának összetettségével is — kellő potenciát jelentettek az új természeti és politikai környezethez való alkalmazkodásra, a gazdasági és társadalmi viszonyok további és gyors fejlesztésére. A magyar medence kedvező gazdaságföldrajzi adottságai közt a magyarság rövid idő alatt a barbárság felső fokára emelkedett. A honfoglaló magyarság58 és a IX. századi pannóniai szláv- ság gazdasági színvonalát valójában nem választotta el egymástól olyan nagy távolság, mint azt a társadalmi fejlődés két lépcsőfokának, a barbárság középső és felső fokának megkülönböztetéséből gondolhatnók.57 A magyarság már régen elérte a barbárság középső fokát, mely az adott időpontban a kelet-európai 31
