Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)

II. A honfoglaló magyarság gazdasági élete

Eszerint a finnugor eredetű magyar nép — ameddig sorsát a történelem homályába követni tudjuk —, halász-vadász-gyűj- tögető népként jelenik meg előttünk az i. e. 2. évezred derekén az Uraitól nyugatra, az Oka, Káma, Bjelaja és a Volga menti területeken, amely a fenyőerdő-övezet déli határától a lomberdő- és ligeterdő-övezeten keresztül a füves puszta övezetéig terjed. Éghajlati szempontból az erősen szélsőséges kontinentális Kelet- Európa hűvösebb övezetébe, az 50—60. szélességi fok vonalába tartozik. Januári középhőmérséklete északon —15,6, délen —13 C°, míg a júliusi átlag 17,9, illetve 21,6 C°. A hótakaró november elejétől április végéig tart. Az említett adottságok határozták meg a finnugor ősnép termelési módját. A három ősfoglalkozás közül a legjelentősebb a halászat volt, mint ahogy az őshazában maradt rokon népeknek is egészen a legutóbbi időkig ez volt a fő foglalkozása. A magasabb rendű növényi élet ugyanis az év nagyobbik felében szünetel, a halbőség miatt viszont a halat nemcsak táplálékul, hanem háziállataik táplálására is használták. Ebből az időből valók nemcsak a vízi és halászélet alapszavai, mint pl. víz, hal, hajó (ti. csónak), úszik stb., hanem a halfajtákra, halászeszközökre vonatkozó szókincsünk zöme is: Keszeg, sügér, tathal, őn, háló, para (= hálóúsztató), fal (= gát), vejsze, tat stb. A három ősfoglalkozás mellett azonban már az állattenyésztés és a földművelés kezdetleges formái is megjelennek ebben a korban.62

Ez a finnugor ősnép nem volt mozgékony, vándor nép: hely- változtatása inkább a természetes szaporodás eredménye lehet. Ez az oka annak, hogy közülük a fejlődés magasabb fokára az ősnépből kiszakadt más népekkel érintkezésbe keveredett finn-észt népcsoport és az ősmagyar nép emelkedett.53

A mai szemlélet számára talán még érthetőbbé teszik ennek a kornak a gazdasági színvonalát azok a bár erősen hipotétikus, de tájékozódásul mégis elfogadható népesedési adatok, mellyel Molnár Erik e kort jellemzi. Szerinte ugyanis e finnugor népek népessége ekkor, mint általában a vadság felső fokán álló népeké, négyzetkilométerenként legfeljebb 0,05—0,1 fő lehetett: a 60—140 főből álló több nagycsaládot magukban foglaló »hordák« (Morgan és Engels terminológiája) szálláshelye 1—2000 km2-re becsülhető.

(Ezeknek az egzakt pontosságra igényt nem tartó, csupán tájékoztató adatoknak célja elsősorban az, hogy megakadályozzák a népsűrűség és a termelés színvonala közti szükségszerű összefüggés szem elől tévesztését.)

29