Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)
XXII. A halászat és a tógazdálkodás fejlődése 1850–1919-ig
adottságaink megfelelő hasznosítására — irányuló törekvések már igen korán jelentkeztek. A korábbi fejlettségének emlékeit megőrző magyar halg’azdálkodás eredményeinek hatására a vízrendezési tervekből szinte sohasem hiányzott a tógazdálkodás fejlesztése. (Vedres, Képessy javaslatai stb.) Igazán időszerűvé ez a kérdés azonban csak az 1860-as években vált, amikor már általánosan érezhetővé váltak az ármentesítések ez irányú káros hatásai. Ekkor létesült az első állami haltenyésztő telep, amelynek eredményesnek mutatkozó példáját aztán hamarosan a magánosok is követték. A halászat és a halgazdaságok fejlődése azonban csak akkor vett nagyobb lendületet, amikor Herman Ottó természettudományos, néprajzi és történeti kutatásai felderítették az okszerű hazai haltenyésztés alapjait. Ez fejlesztette ki — az 1880-as években — a közvéleményben a halászát és a halgazdaság iránti érdeklődést, ami egyrészt halászati egyesületek alapítására, másrészt a hazai halászati szakirodalom fellendülésére vezetett. A legjelentősebb változást azonban a halászat és a halgazdaságok fejlődésében a kultúrmérnöki intézmény megszervezése hozta. A kultúrmérnökség ugyanis — mint egyik legjelentősebb vízhasznosítási ágat, s a mezőgazdasági vízgazdálkodás körébe tartozó feladatot — a hal-, illetve tógazdálkodás ügyét is hamarosan kézbe vette. Ennek során került sor előbb az országos halászati felügyelő (Landgráf János) kinevezésére, majd az országos halászati felügyelőség megszervezésére (1894). Ezzel egyidejűleg a halászati törvény (1888. évi XIX. te.) létrehozásával is igyekeztek biztosítani az élőyizekben rejlő, s százmilliókat jelentő, nemzeti vagyon megmentését. Ettől kezdve tapasztalható előrehaladás tógazdálkodásunk fejlődésében. Különösen az egyébként hasznosíthatatlan szikeseken — főleg a század elejétől kezdve — létesített tógazdaságok bizonyultak gazdaságosnak és jövedelmezőknek. A váltógazdálkodásban művelt tógazdaságoknál a tóüzemre való berendezés emellett talajjavító hatású munkának is bizonyult.320 A kultúrmérnöki intézmény keretében működő országos halászati felügyelőség — Landgráf János, majd Répássy Miklós és munkatársai — lelkes felvilágosító tevékenységének és szákszempontból is nagyértékű munkájának eredményeként sem tudta azonban 1918-ig az összes tógazdaságok számát 109, kiterjedését pedig 12123 kh fölé emelni. E tógazdaságok elsősorban pontytenyésztéssel foglalkoztak. Ezeken kívül még mintegy 115 helyen gondoztak le nem csapolható halasvizeket mintegy 10 000 kh terjedelemben. Ugyancsak az országos halászati felügyelőség érdeme, 201
