Károlyi Zsigmond: A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon (Tankönyvkiadó, Budapest, 1960)
XIV. A reformkor vízügyi programja és a Tisza-szabályozás terve. Széchenyi István és Vásárhelyi Pál
helyesen tükrözték a társadalom fejlődésének szükségleteit, és éppen ezért ennek a fejlődésnek hatásos tényezőivé is lehettek. Ö mutatott rá először — a korabeli leghaladóbb gazdasági elmélet, az angol közgazdaságtan ismerete alapján (mely Marx gazdaságpolitikai elméletének is kiindulópontjául szolgált) — arra, hogy a nemzet nagysága gazdagságán, az pedig munkaerejének és tehetségeinek szabad kifejtésén és érvényesülésén nyugszik. Célkitűzése: »az emberiségnek egy nemzetet megtartani, a benne rejlő értékeket kifejleszteni s az emberi méltóság legmagasabb fokára emelni« nem valami elvont idealista program volt. A magas színvonalú erkölcsi és politikai célkitűzések, józan és reális gazdasági munkaprogrammal társultak, s a program megvalósítását lankadatlan, sokszor a legköznapibb részletfeladatokra is kiterjedő munka támogatta. A »nemzetnevelés« feladatait Széchenyi az anyagi élet körülményeinek teljes átformálásának segítségével kívánta megoldani. Hatalmas kritikai munkáiban (Hitel, Világ, Stádium) kulturális és anyagi elmaradottságunk alapvető okaiként: az ország feudális szerkezetét, az ősiséget, a jobbágyi munkaviszonyt, valamint a hitel, közlekedés és a belső piac hiányát s az elavult közigazgatást jelölte meg. A legsürgősebben megoldandó kérdésnek pedig a hitel és a közlekedés kérdését tekintette. Minden tette ebben az egy mondatban kifejezhető gazdaságprogramjának megvalósítását szolgálta. Kezdve az olyan látszólag jelentéktelen kezdeményezésektől, mint pl. a lóverseny (lótenyésztés) vagy a Casino ügye, melyekkel még a nemesség hibáit is ki akarta használni a haladás, a gazdasági kérdések iránti érdeklődés és az országos központ kialakítása érdekében, az ország tudományos életének fejlődése szempontjából központi jelentőségű Akadémiáig és a víziutak fejlesztésének, a folyók szabályozásának programjáig, — minden kezdeményezést ugyanazok a messze tekintő gazdaságpolitikai célkitűzések sugallták. Nemcsak gazdasági és kulturális elmaradottságunknak — a nemesi szűklátókörűségnek, korlátoltságnak —, de politikai analfabetizmusunknak, a vármegyei partikularizmusnak, politikai szétdaraboltságunknak is a közlekedés elmaradottságában, a forgalom hiányában látta a szülőokát. Ezért hangsúlyozta, hogy az ország felemelkedésének legfőbb eszköze a közlekedés és a kereskedelem fejlesztése: az ehhez szükséges vízi és szárazföldi utak megteremtése, vagyis a vízszabályozások, az ármentesítések és lecsapolások — s ezzel egyidejűleg országos kereskedelmi és kulturális központok kialakítása. (Nem nehéz felismerni ebben 128
