Károlyi Zsigmond (szerk.): A szegedi árvíz 1879. (Vízügyi Történeti Füzetek 1. Budapest, 1969)

Dégen Imre: A szegedi árvíz — fordulópont a Tisza-völgy ármentesítésének történetében

rézsűcsúszás, az altalajtörés, de főképp a magas vízállás és az árvíz időtartamának együttes hatása éppúgy okozója lehet a gátszakadásnak, mint a magassági biztonság hiánya. Ezért az árvízi terhelés számításba vételénél, a töltések méretezésénél és erősítésénél mindezeket a tényezőket figyelembe kell vennünk. Szem előtt kell tartanunk azt a jó bevált alapelvet, hogy nem csupán a töltés, hanem az előtte, alatta és mögötte levő talaj, a szivárgás szempontjából összefüggő egészet alkotó talajtömb ellenállása védheti meg a mentesített területeket az árvíz elöntésétől. A szegedi árvíznél is, a katasztrófát kiváltó petresi gátszakadást nem a töltés magassági hiánya, hanem az árvíz tartósságából eredő átázás és anyagának megcsúszása okozta. Az egykori jelentés szerint: ,,A töltés 20 öl hosszúságban egyszerre eltűnt, mint egy színpadi tünemény". Jól ismert tények igazolják és a valószínűség számítás matematikai módszereivel is alátámasztható, hogy a Tiszán az árvízvédelmi töltések terhelése a magas vízállás és az árvizek hosszabb időtartama következtében jóval nagyobb, mint a Dunán. A szegedi árvíz példája is igazolja ezt. Az akkori vízállás magasság szempontjából nem volt szélsőséges, de az árvízi terhelés, a töltéseket áztató magas vízállások időtartama rendkívül hosszú volt. Ez is azt mutatja, hogy nem elegendő az árvíz magasságának figyelembevétele, mert a tartóssággal is jellemzett árvízi terhelés szabja meg az árvíz okozta igénybevételt. Ennek megfelelően a tiszai töltések méretei is meghaladják a dunai méreteket, de tovább kell erősítenünk azokat. (Nem kisebb feladatunk azonban a Duna menti töltések erősítése, hogy éppúgy, mint a Tisza mentiek a 100 éves gyakoriságú árvizek ellen kellő biztonsággal védjék a mentesített területeket. Szükséges ez azért is, mert nemcsak a megépült töltések mérete nem felel meg a követelményeknek, de az utóbbi évek árvízi tapasztalata is igazolta: a töltések és az altalaj a hosszúidéig tartó ismételt árvízi terhelés következtében lazává, járatossá vált, „kifáradt", „elöregedett", teherbírása csökkent.) A Tisza-völgy jövője Az árvízvédelem és folyószabályozás országos fejlesztése 1985-ig több mint 7 milliárd forintot igényel. A folyószabályozást és töltésépítést egységes tervek szerint összehangolva, a vízgazdálkodás komplex célkitűzései keretében végezzük. Ennek az elgondolásnak a jegyében született a Tisza csatornázásának koncepciója is, mely az öntözés, az ármentesítés, a folyószabályozás, a belvízrendezés, a víziúthálózat fejlesztése és a villamosenergiatermelés célját egyidejűleg szolgálja. E nagyszabású terv első lépcsője 1954-ben, Tiszalöknél megvalósult. Az innen kiágazó két nagy „mesterséges folyó", a Keleti- és a Nyugati-Főcsatorna az Alföld távoli aszályos területeire vezeti el a Tisza éltető vizét. Épül a Kiskörei Vízlépcső is, amelyet majd a Szeged térségét közvetlenül érintő Csongrádi Vízlépcső, később pedig a Záhonyi és a Vásárosnaményi Vízlépcső követ. A Tisza csatornázását kedvezően befolyásolja a jugoszláv—román közösérdekű Duna-szakaszon létesülő Vaskapu vízlépcső, amely 1970-től kezdődén visszaduzzasztó hatását a Tisza alsó szakaszán is érezteti, jelentős előnyt biztosítva ezzel a hajózásnak. További lépést jelent majd a jugoszláv