Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja III. rész, A vízgazdálkodás eredményei 1945-1975-ig. (Vízügyi Történeti Füzetek 10. Budapest, 1976)

4. A vízgazdálkodás új súlyponti feladata — a vízellátás-csatornázás

Éppen ezért népünk legnagyobb jótevői között kell megemlékeznünk Zsigmondy Vilmosról és Zsigmondy Béláról, akik a szennyezett talajvizekre és felszíni vizekre való kényszerű ráutaltságtól megszabadították az Alföld lakosságát: megkezdték az itt korábban hozzáférhetetlen mélységbeli vizek feltárását és lehetővé tették az ivóvízellátás céljaira való felhasználásukat . . . Alföldünk nagyhatárú, laza településein és tanyavilágában ez volt a jó ivóvíz beszerzésének egyetlen lehetősége, sőt településeink zömének közműves vízellátása is legnagyobbrészt az artézi kutakra épül — ma is és a jövőben is. Köztudomású, hogy az Alföld vízellátásában korszakos mélyfúrások Zsigmondy Vilmos budapesti és Zsigmondy Béla hódmezővásárhelyi fúrásával kezdődtek, Az is ismeretes, hogy kettőjük tudományos (hidrogeológiai) alapokon nyugvó és a korszerű bányatechnika (fúrástechnika) eredményeit hasznosító kútfúró tevékenysége indította el a hazai mélyfúrások fejlődését és tette lehetővé a mélységbeli vizek széles körű és sokoldalú hasznosítását. Kevésbé ismeretes azonban, hogy a Közép-Tiszavidék első fúrt kútjait is ők készítették.

127 A Közép-Tiszavidék első, 37,51 m mély, kútját Zsigmondy Vilmos fúrta 1867-ben Jászapátiban, a gőzmalom telepén, tehát ipari vízellátás céljaira. Területünk első jelentős közkútját pedig Zsigmondy Bélának köszönhetjük: 1887/89-ben Törökszentmiklós piacterén fúrta s 411 m mélységből napi 160 000 liter vízmennyiséget hozott fel. Ezt követte 1891-ben Kisújszállás, majd 1892-ben Karcag piacterének, — ugyancsak általa fúrt — kútja, (az alőbbi mélysége 471, az utóbbié pedig 440 méter, hozamuk pedig 162 000, ill. 150 000 liter), végül 1893-ban Túrkeve kútja a ref. templom melletti parkban, (mélysége 236 m, hozama 152 000 l/nap). A következő évek két legsikeresebb fúrása Tiszaföldvárott ill. Jászberényben volt, 1894ben. Az előbbi helyen Hegedűs János hódmezővásárhelyi fúrómester 266 m mélységből napi 885 000 liter, Jászberényben pedig Ferenczi P. János helyi fúrómester 232 m mélységből napi 560 000 liter vízmennyiséget tárt fel. Szolnok megyében a század végéig (1896-ig) a következő helyeken fúrtak még kutakat: Dévaványán 2, Jászárokszálláson 5, Jászberényben, az említetten kívül még 1, Jászladányban ugyancsak 1 kutat; vagyis a fentiekkel együtt összesen 14 községben 25 helyen 13 artézi és 6 fúrott kút készült. (A fúrás hat esetben eredménytelen maradt.) A szomszéd megyéknek a Közép-Tiszavidékhez tartozó részeiről ebből az időből említést érdemel: Kisköre, Sarud 1—1, Poroszló, Tiszanána 3—3 és Tiszafüred 5 kútja (Hevesben), valamint Abony 5 és Ó-Kécske 1 kútja (Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyében). Az elsőkként említett, úttörőknek tekinthető és főleg jászkun városok és községek a későbbiekben is élenjártak a vízellátás fejlesztése terén. A fejlődés útja, mint általában, rögös út volt s nem volt ment a kitérőktől és tévutaktól sem. Mindez csak az általános keretek ismeretében érthető meg: a „Közegészségügyi mérnöki szolgálat" hatására megkezdődött ugyan a kisebb városok és települések közkifolyóinak, vízműveinek építése, de a munka támogatása csak 1910-ig tartott* — ami pedig az artézi kutakat illeti azoknak még a megfelelő ellenőrzését sem sikerült biztosítani. így a kútfúrás a képzett szakemberek (bányamérnökök, geológusok) kezéből egyre inkább a helyi kútmesterek, sőt képesítés nélküli vállalkozók kezébe került, akik gyakran csak a konjunktúra kihasználására törekedtek. Nemcsak a sikertelen fúrások száma nőtt, hanem az ellenőrzés és szakértelem nélkül fúrt s gomba módra elszaporodó kutak az Alföld mély-