Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja III. rész, A vízgazdálkodás eredményei 1945-1975-ig. (Vízügyi Történeti Füzetek 10. Budapest, 1976)
6. Összefoglalás (Tanulságok és feladatok)
ság és ipar) és (az urbanizálódó) szocialista társadalom vízgazdálkodási alapjainak biztosításáról, ahogy ma mondjuk: infrastrukturális beruházásainak, megvalósításáról. Ma már ismeretes az árvízvédelem 1919. évi helytállása, de nem kevésbé elismerésre méltó az az erőfeszítés sem, amellyel a vízügyi szolgálat a háborús események során megrongálódott ár- és belvízvédelmi művek gyors helyreállításával az 1945. évi tiszai árvizek és belvizek súlyos veszélyeit elhárította. (E helytállás értékét fokozza, hogy a háborús kiürítés éppen a legsúlyosabb időszakban fosztotta meg a vízügy helyi dolgozóit a felsőbb műszaki irányítástól.) A későbbiekben főleg Szolnok térségében a Tisza jobbparti vonalán, majd a Zagyva mentén került sor jelentősebb ármentesítési munkákra. Az előrelátó intézkedések és a jó szervezés mellett ennek is jelentős része volt abban, hogy az 1970. évi nagy tiszai árvíz veszélye területünkön gazdaságosan elhárítható volt. A földosztás a félfeudális viszonyok megszüntetésével elhárította az öntözéses gazdálkodás meghonosításának legfőbb akadályait, a tervgazdálkodás bevezetése és a vízügyek államosítása pedig megnyitotta a lehetőségeket a régi törekvések és tervek megvalósítása előtt. Az újjáépítés nehézségei és a gazdaságpolitikában érvényesülő voluntarista tendenciák azonban olyan irányba terelték a fejlesztést és olyan ütemet diktáltak abban, amely gazdaságilag és műszakilag is helytelennek, illetve megalapozatlannak bizonyult. A tervek megvalósításának régvárt lehetőségeitől lelkesített munka azonban, e zavaró mozzanatok ellenére is, szép eredményeket hozott. A vízügyi szolgálat tervezése mindenkor rugalmasan alkalmazkodott a felmerülő követelményekhez, és megfeszített munkával biztosította megoldásuk lehetőségeit. Az átmeneti időszak eredményeit számos jelentős műszaki újítás is segítette. Közülük említést érdemelnek a negyvenes évek belvizei idején elterjedt, de az öntözésnél és nélkülözhetetlenné vált szállítható szivattyúk (a Kienitz-szivattyúk), a szivattyútelep-provizóriumok, és különösen a MÁVAG—Gorup-rendszerű félstabil úszóműves vízkivételek (csuklókkal és óriás szivornyákkal), valamint a Kund-féle sáncoló ekének az ideiglenes öntözötelepek berendezésénél való alkalmazása. Amikor pedig az öntözőcsatornaként is használt belvízlevezető hálózat túlterhelése (a két rendszer szétválasztásának elodázása) és az alkalmatlan szikesek rizs-monokultúrájának erőltetése lefékezte a fejlődés ütemét — a kutatás a belvízrendszerek méretezési alapelveinek kidolgozásával sietett a stabilizációt, majd a fejlesztést szolgáló tervezés segítségére, Az öntözés-fejlesztés e „hőskora" az elvi következetlenségek és gyakorlati hibák ellenére is teljes győzelmet hozott: a terület gazdasági fejlesztése napjainkra egyszerűen elképzelhetetlenné vált az öntözéses gazdálkodás —• a jól megalapozott, fokozatosan fejlesztett öntözés — elterjesztése nélkül. Ezzel együtt elfogadottá vált a terület adottságait ésszerűen hasznosító nagymultú tógazdálkodás fejlesztésének programja is. A mezőgazdasági vízhasznosítás fejlesztésének alapjait és a korszerű vízkészletgazdálkodás megtermetésének lehetőségeit a Tisza-csatornázás és egyben a magyar vízgazdálkodás legnagyobb és legfontosabb létesítménye: a Kiskörei (II. Tiszai) Vízlépcső és ennek 300 — távlatilag 400 — millió m 3 kapacitású tározója biztosítja. A vízlépcső, mint többcélú vízépítési nagylétesítmény előrelépést jelent a víziútfejlesztés és a folyószabályozás terén is. Bár vízerőműve csak járulékos létesítmény, fokozza a vízlépcső építésének gazdaságosságát, s vízerős* 131
