Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja III. rész, A vízgazdálkodás eredményei 1945-1975-ig. (Vízügyi Történeti Füzetek 10. Budapest, 1976)
6. Összefoglalás (Tanulságok és feladatok)
A hajózás érdekeit szolgáló kisvízi szabályozásra is elsősorban a KözépTiszán volt szükség. A belvízrendezési feladatok rendkívüli méreteire jellemző, hogy egyes társulatok esetében (pl. a Heves—Szolnok—Jászvidéki Ármentesítő Társulatnál, vagy a Gerje—Perje—Vízszabályozó Társulatnál) az ártér és a belvízártér területe azonos, vagy majdnem azonos méretű volt. A „rendszeres szabályozások" szervezőjének, Széchenyi Istvánnak a Tiszavölgy rendezésére vonatkozó széleslátókörű programja azonban a kapitalizálódás viszonyai között területünkön is csak részben, sőt eltorzulva valósulhatott meg. A piac uralma alatt álló, tehát konjunkturális szempontoktói vezetett, árutermelés hatására a vízimunkálatok elsősorban és egyre inkább, a szántóföldi szemtermelést, ti. a legkevésbé tőke- és munkaigényes extenzív gazdálkodást (más oldalról nézve: a szántóföldi tájrendszer kialakítását) szolgáló ármentesítésre és — az 1880-as évektől — a belvízmentesítésre szorítkoztak. Az ármentesítéstől elválaszthatatlan folyószabályozás terén így bekövetkezett lemaradást (és az elkövetett súlyosabb hibákat) csak a századfordulón sikerült felszámolni — Kvassay Jenő első távlati munkaprogramjai alapján. A vizek kártételeinek megszüntetése, ami a reformkori programnak csak egyik oldalát és első lépését jelentette, ilyen körülmények között végül is a „vizektől minden áron való szabadulás" egyoldalú törekvésévé torzult. Mégpedig annak ellenére, hogy nemcsak a szervezők látták a feladat komplex jellegét, hanem Kvassav már a múlt század végén határozottan és világosan megfogalmazta a jövő víztározási-vízkészletgazdálkodási feladatait is. (Hogy egy terv a végrehajtás során mennyire eltérhet a kezdeményezők szándékaitól és célkitűzéseitől, sőt egyenesen szembefordulhat velük, arra a Tisza-szabályozás története iskolapélda lehet: a végzett munkálatok nemcsak hogy korlátozták az eredetileg fejleszteni kívánt vízhasználatokat, hanem — ha csak átmenetileg is — szinte még a lehetőségüket is megsemmisítették. A feladatok megoldásának elodázódása miatt pedig a hasznosítható gyakorlati tapasztalatok, hagyományok is elhomályosultak, vagy éppen kivesztek . . .) Ilyen összefüggésben válik érthetővé a vízgazdálkodás reformkori úttörőinek — mérnökeinek és közgazdászainak — állásfoglalása is. Vedres István pl. nem megszüntetni, hanem csak korlátozni kívánta az árvizek kiöntését, Beszédes József pedig a komplex vízrendezés modern gondolatának propagálásával valójában csak átmenteni akart minél többet az ősi ártéri gazdálkodás vízhasználataiból — a vízszabályozások korába. Széchenyi István is nemcsak az öntözés egzisztenciális jelentőségét hangsúlyozta ismételten, hanem arra is figyelmeztetett, hogy az ármentesítés öntözés nélkül — több kárt okozhat, mint hasznot: ... „nagy kérdés — mondja ugyanis — a mezei gazdákra nézve, valljon mi sorvasztóbb baj: a néhai nagyobb víz-e, vagy a közönséges és kivált alföldön o 11 y tikkasztó szárazság; ...minden esetre alig követheti el a mezei gazdaság körében otrombább bűnt, mint vizek — mert néha alkalmatlanok — meg nem fontolt s ekképp hebehurgya leszállítása által ellökni s megsemmisítani az irrigatio (= az öntözés) áldását, mellyel semmi nem ér fel..."* A fejlődés vázolt irányának, eltorzulásának oka a tőkés árutermelés mechanizmusában keresendő, mely egyéb belső ellentmondásaihoz hasonlóan, törvényszerűen hozta létre a ter-
