Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Az utolsó tiszai komp
dirigálta hangos szóval a térítőfa kezelőit, hogy „jobbra tarts” vagy „balra tarts”, hanem így: „Bácskára tarts”, „Bánátra tarts”. Az információcsere fontos színhelye a révjárás, a parton gyülekező utasok olykor emelt hangon adják át egymásnak a híreket, ha megérkezik a komp, akkor ebbe a beszélgetésbe bevonják a révészeket is, akik foglalkozásuk természetéből kifolyólag tájékozott embereknek számítanak. 1856 egyik eseménye, hogy bécsi palotájában, a Diván-hofban meghalt Díván György, Pádé birtokosa. Beszédtéma van bőven, mert az örökösök hajba kaptak a nagy vagyonon, az örökösödési per eltartott egészen 1862-ig, amikor ezer és ezer hold cserélt gazdát. De maradt osztatlan birtok is. Ilyen volt a Tisza és az Aranka töltése, ártere, a vízeres legelők, réti földek, a kocsma, továbbá a malomtartás kiváltsága, a vízi- és révjog. A százötvenezer forintra becsült vagyont Pádéi közbirtokosság címén kezelték. E birtok kezelését egy igazgatóra bízták, a tulajdonosok évente egyszer gyűlést tartottak, meghallgatták jelentését, és felvették a rájuk eső jövedelemrészt. A komp egy rövid ideig házi kezelésben volt, majd bérbe adták, akárcsak a kocsmatartás, a malom meg a halászat jogát. A bérlőkről, a bérbeadás feltételeiről nincsenek adataink. Herresbacher József is csak a bérbeadás tényét említi. Az iratokban 1884-ben történik újra említés a kompról, amikor is Torontál megye törvényhatósági bizottsága egységesítette területén a vám díjakat, mivel a korábbiak „még általában az 1850-es években lettek megállapítva, és amellett, hogy immár túlhaladottak..., minden egyöntetűséget is nélkülöznek”. A közmunka- és közlekedésügyi minisztérium által is jóváhagyott tarifa így fest: „egy kétfogatos üres kocsi után 10 krajcár, egy kétfogatos terhes kocsi után 12, egy négyfogatú terhes kocsi után 25, egy gyalogegyén tői 2 krajcár, egy ló, egy ökör vagy egyéb szarvasmarha után 4, egy juh, egy kecske vagy egy sertés után 2 krajcár”. A tarifa általános érvényű, azaz „a megye területén fennálló és vámszedési joggal felruházott következő kompokra nézve, úgy mint a szerbittabéi Bega-csatornai kompra; a Periasz— Elisenhaim (Erzsébetlak, ma Belő Blato — K. Z. megjegyzése) alatti Bega-csatorna kompra; a perjámosi marosi kompra; a törökbecsei, csókái, törökkanizsai és kiszombori kompjáratokra; valamint az ovesai, borosai, szakulai, barandai és a magyarpadéi kompokra”. Ebben az időben tehát 13 komp működött Torontál megyében. Néhány ismert tiszai rév nem kapott helyet a felsorolásban. Zentát sem találjuk példának okáért, de nemcsak azért, mert a szomszédos Bács-Bodrog vármegyéhez tartozott, hanem mindenekelőtt azért, mert ott 1875 óta fahíd állt. Vidékünk első folyó feletti műszaki építménye ez, rácsos szerkezetű, ezt Amerikában alkalmazta először az egyik ottani mérnök, ezért How-féle híd vagy rácstartó néven ismerik. Fridrich Tamás „csinos állóhídnak” mondja, a köznapi szóhasználatban a gerendahíd járja. Azért a komp sem szűnt meg, csakhogy most a csókaiak tartják. Nincs szó a titeli, zsablyai, martonosi és a moholi kompról sem, de hát ezek is a bácskai részen vannak. A nagy múltú moholi kompjárás újraindítását egyébként a közlekedésügyi minisztérium 1870. március 30-án engedélyezte, azzal a kikötéssel, hogy a „szedendő vám díjszabályzata a Bács és Torontál megyék által egyetértőleg állapíttassák meg”. Ez meg is történt, a két megye egyezsége úgy szólt, hogy „a moholi kompjárásnál a Csóka—Zenta révre jelenleg érvényben álló vám díjszabályzat szolgáljon zsinórmértékül”. Az irathoz mellékelt árjegyzéken fel is van tüntetve, hogy megegyezik a zentai tarifával. Az ez idő tájt, pontosabban az 1885-ben meghozott és az 1886-ban jogerőre emelkedett vízi törvény kötelezte a hatóságokat, hogy „törvényesítsék” a meglevő kompokat, jegyezzék be őket a „vízi könyvekbe”, és tulajdonosaiknak „engedélyezési okiratot” adjanak ki. Ez a 96
