Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Az utolsó tiszai komp
jógyárban. Tölgyfából ácsolták őket, 20 méter hosszúak, 15 pár evezőjük van, 88 ember teljesít szolgálatot rajtuk. E középkori intézmény felett már ekkor eljárt az idő, de a szabadságharc bukása meghosszabbította életét. A sajkás kerületet, a határőrvidék többi részével, csak 1873-ban számolták fel, ekkor a múzeumba illő hadi naszádokat is szétbontották és eladták. 1848—49-ben a Tisza mente újra hadfelvonulási terület, a révek ellenőrzését, elfoglalását katonai szempontok diktálják. Különösen a becsei forgalmas. Itt kelt át zászlóaljával Damjanich tábornok, majd 1849 márciusában a szerb felkelők egységei, áprilisban Perczel Mór hadosztálya, augusztusban Jelacic császári tábornok csapatai. Kanizsánál 1849 nyarán az osztrákok vereséget mértek Guyon hadosztályára, és a tiszai réven átkeltek a bánáti oldalra. Ekkor égették fel az első tiszai hajóhidat is. A szabadságharc leverése után ezen a vidéken külön koronatartomány alakult Szerb vajdaság és Temesi bánság néven, ettől kezdve a császár a nagy vajda címet is viselte. Nevében osztrák tábornokok kormányoztak, a hivatalos nyelv a német volt. Az első ismert pádéi révbérjegyzék is németül íródott, Coronini altábornagy és tartományi alvajda nevében a becskereki kerületi főnök adta ki Diván György kérelmére 1852- ben. Eszerint a gyalogos személy akár teherrel ment, akár anélkül, egy krajcárt, a borjú, malac, juh, bárány, kecske után szintén egy krajcárt, az ökör, tehén, ló, szamár után pedig négy krajcárt kellett fizetnie. Legnagyobb a tarifa a hatigás szekerek után: ha üres, 24, ha terhelt, 36 fillér. A kédovas vagy a kétökrös szekér révbére 8, illetve 12 fillér. Ez a vámtarifa 1884-ig, azaz több mint 30 évig nem változott. Mint ahogy maga a komp sem mint a folyami átkelés eszköze. Csakhogy most már biztosan állíthatom, hogy köteles komp volt, mert az Adáról elszármazott, ma Budapesten élő 91 éves Nagy Jenő gyermekkorában, a múlt század legvégén még látta, hogy az egyik kékkötős adai mester udvari sufnijában, azaz a hosszú folyosószerű, fából ácsolt színben hogyan készítette fonókerekekkel a pádéi komp karvastagságú anyakötelét. Nevét nem jegyezte meg, de mindenképpen a szegedi kötélgyártó céh tagja lehetett, mint minden akkori mester Bajától Aradig, Apatintól Nagybecskerekig. A másiknak, feltehetően a nagyobbiknak, az 1889-es engedélyezési okirat szerint már „átkelést közvetítő vassodrony kötele” volt, s a tulajdonost utasította a hatóság, hogy ez „a két szemközti parton megfelelő biztonsággal kikötve és megerősítve legyen”. A révjárás táján egyre élénkebb a forgalom, mintegy jelezve, hogy a XIX. század utolsó harmadában a birodalomnak ebben a szögletében is változik a világ, ha nem is olyan gyorsan és látványosan, mint a távol eső nagy központokban. Különösen az utazók hagyományos rétege duzzadt fel, a réven olykor a kézművesek, hajósok, marhahajcsárok, különféle alkuszók, lókupecek, szenzálok, közvetítők és vándorkereskedők valóságos vására kavarog. A piacozó fehérnépek abronyicán szállítják portékájukat, esetleg csacsifogatos kétkerekű taligán. Az adai gabonakereskedők könnyű sárga hintón járnak a bánáti oldalra. A Tisza szabályozásával nagyobb területek kerültek a folyó túlsó partjára, így aztán elszaporodott a kétparti gazdák száma is, ők már a kora reggeli órákban mennek a földekre, szekerekkel, ökrösfogatokkal. Egy utast név szerint is ismerünk, ez a hét-nyolc éves Nagy Jenő, aki a múlt század kilencvenes éveinek vegén gyakran látogatta meg bánáti rokonait, vakációjának egy részét is náluk töltötte. A postás rendszeres utasa a kompnak. 1856-ban Ada postaállomást kapott, ettől kezdve hetente háromszor, majd naponta onnan jött a posta. Korábban — ezt is Herresbacher József jegyezte fel - Diván Györgynek egy Nagy István nevű cselédje vitte az uraság postáját Tö92
