Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Az utolsó tiszai komp
Herresbacher József nyugalmazott tanító és postamester az 1914-ben befejezett hely- történeti munkájában — a kiadatlan kézirat másolatát szintén a kikindai levéltár őrzi — azt írta, hogy a birtokos 1842-ben kapta a révjogot, s ez az adat került be a későbbi írásokba, diplomamunkákba, így Mata R. Secerov Hronika Padeja (1975) című könyvébe is. Az adatot feltehetően úgy kell értelmezni, hogy ekkor kezdődött a forgalom, könnyen lehetséges ugyanis, hogy a komp, de különösen a zsilip elkészítése igénybe vette azt a másfél-két évet, amely a kiváltságlevél kiadása és a forgalom tényleges beindítása között volt. Az igazi kérdés persze nem is ez, hanem az, hogy miért ilyen későn, miért csak a XIX. század derekán? A helyzet megértéséhez el kell mondanom, hogy a Tisza a törökök kiverése után is még sokáig szigorúan elválasztotta egymástól a Bácskát és Bánátot, szinte demarkációs vonal volt. A XVIII. század elejéig ezt szó szerint kell érteni, mert itt volt az osztrák és a török birodalom határa, majd csak 1717-ben került a Duna-Száva vonalára. De a török még 1788-ban is betört Bánát földjére, ekkor már, igaz, utoljára. A XVIII. század derekáig a Tisza mindkét oldala katonai határőrvidék volt — Bánát Duna menti része egészen a XIX. század végéig —, majd ennek felszámolása után Bácskában két önkormányzati koronakerület alakult, Bánátban pedig megmaradt a Temesi bánság néven ismert közigazgatási egység, amelyet Bécsből kormányoztak, csakhogy most már nem a katonai, hanem a civil hatóságok. Az 1720-ban lebonyolított összeírás szerint a monarchiában a Temesi bánságban volt a legritkább a népesség, mindössze 1,7 fő jutott egy négyzetkilométerre. De ettől kezdve a lakosság már rohamosan növekedett, ez volt a nagy telepítések korszaka, különösen sok német telepes érkezett. A mezőgazdaság fellendítése érdekében és a várt haszon reményében európai méretekben is nagy vízi munkálatokba fogtak: szabályozták a Begát, lecsapolták a nagy mocsarakat, termővé fordították a vidéket. Ekkor alakult ki Bánát ma is ismert sajátos etnikai és természeti képe. „Törökkanizsánál átkeltem a Tiszán — írja 1770-ben Born Ignác, a sokat utazó természettudós —, a talajt ettől kezdve termékenyebbnek és műveltebbnek találtam. Egymást érik a faültetvények, szántóföldek és telepítvények, mindennek létesítése tömérdek költséget okoz a császári királynénak”, azaz Mária Teréziának. Az adott képet pontosnak fogadhatjuk el. Bánátot ekkor már a monarchia éléskamrájaként emlegették, habár ott még nagy füves pusztaságok is voltak, kevés lábasjószággal. A mezőgazdasági áruszállítás eszköze ebben a korban a hajó. A kincstári birtokok búzatermését és egyéb terményeit a Tiszán és a Dunán szállítják közvetlenül Bécsbe, és onnan tovább. Tehát ilyen szempontból sincs kapcsolat Bácskával, a megnyíló Ferenc-csatorna is csak részben enyhíti a két vidék egymástól való elszigetelődését. A kapocs szerepét a révek töltik be, az utazó és helyi forgalmat azonban a meglevő, nagy hagyományú átkelőhelyek is ki tudják elégíteni: a kanizsai, a zentai, a becsei. A tiszai koronakerület 1751-ben hozott szabályzata szerint Becse és Kanizsa „kompot tart fenn a temesi részekkel való közlekedésre”. Korábbi működésükről is van adat. Az 1738—42 között dúló, utolsó nagy pestisjárvány idején mindkettő szigorú utasítást kapott a hatóságtól, hogy ellenőrzés nélkül „senkit se engedjenek át a Tiszán Bánságból”. A szabályozatlan folyó nagy természeti akadály is. Pálffy János császári tábornok 1715- ben Zsablyánál akart átmenni seregével Temesvár felé, de „a folyó annyira megduzzadt, hogy Zentáig kellett mennie, hol szerencsésen átkelt a Tiszán”. Az újabb révek használatát, illetve a régiek felújítását majd csak a XIX. század hozza meg, azaz a gazdasági fejlődés kívánja meg: a nagyobb terménytöbblet jelentkezése, a szabadabb áruforgalom, az igények növekedése. 89
