Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
A Tisza „lentség”-i szabályozója: Képessy József
Dr. Tauszig Aladár igazgató ezekben a napokban térdig koptatta a lábát, hogy a Ké- pessy-féle váltókra valamilyen fedezetet találjon. 1876. december 16-án közölte a választmánnyal, hogy a pancsovai réti föld ügyében kihallgatást kért a miniszterelnöktől és a pénzügyminisztertől, akik „a legjobb reményeket nyújtották arra nézve, hogy a pancsovai földek illető része a konzorcium tagjaira fog, mint tulajdon telckkönyveztetni”. Ügy látszik, hogy munkájával nem voltak megelégedve a részvényesek, mert az igazgató az év végén benyújtotta lemondását. Az 1877. január 21-én megtartott választmányi ülésen már „volt vezénylő igazgatóként” válaszolt „a rágalmazó hírkovácsok” támadásaira. Elismerte, hogy Képessy József 8500 forinttal tartozik az intézetnek, és hogy váltóit e hó 10-én protestáltatták, de veszett ügyről még sincs szó, hiszen a mintegy 24 000 forintot érő réti föld némi biztosítékot nyújt. A váltók behajtását azért prolongálta, mert az utóbbi két évben bekövetkezett árvizek nem tették lehetővé a föld eladását. Az összeg tehát nincs elveszve, szögezte le a volt igazgató, majd ezzel a szónoki fordulattal próbált hatni hallgatóságára: „De feltéve, ha 2-3000 forintot veszítene is az intézet, vajon katasztrófának lehetne-e azt mondani egy olyan kis intézetnél, mint a miénk, mely hét évi működése során, a nehéz idők ellenére, 40 000 forint szerény tőkéje mellett mintegy 9000 forint tartaléktőkét gyűjtött, s dacára, hogy vidékünkön bukás bukást ért, alig jegyzett fel veszteséget”. A megértésért esedező volt igazgató némi magyarázattal szolgált ugyan, de a lényegen nem tudott segíteni: Képessy adósságának törlesztése súlyos anyagi gondokba sodorta a családot. Barátai özvegyének segítségére siettek, 1879-ben egyéves kegydíjat jártak ki neki, hogy két kiskorú gyermekét iskoláztathassa. Ezek a bajok, beleértve a szakmaikat is, mintha még ma is beárnyékolnák Képessy József szerencsétlen végű életpályáját. Igazságtalan lenne azonban, ha egy ilyen benyomás véglegesen megkövesedne. Lehet, hogy nem volt tökéletes sem embernek, sem mérnöknek, de kiről lehet ilyesmit állítani? Ha az ő esetében is összevetjük a jót a rosszal, vesztes semmiképpen sem lehet. A Tisza szabályozásával, az egykori németbánsági határőrvidék meg a Sajkás-vidék nagy kiterjedésű réti földjeinek ármentesítésével tartósan beírta nevét a Bácska és Bánát vízrajzi és gazdasági történetébe. A becskereki Torontál ezzel kapcsolatban így fogalmazott a halála alkalmából közzétett nekrológban: „Nagykiterjedésű alsótiszai területeinek ősvadonját ő nyeré meg a culturának!” A bánsági vizek általános szabályozásának terve, amely könyv alakban is megjelent, s amelyet olykor a szakmai türelmetlenség is megkérdőjelezett, végül is elég szilárd alapú elgondolásnak bizonyult, építettek is rá nem egyszer. Mokry Endre szavai szerint nem hibás volt, csak hiányos. Végeredményben vízimérnökünknek és szakírónknak mindenképpen kijár egy hely műszaki nagyjaink között. A múlt századi vízépítés érdemes bajnokainak sorába tartozik. Úgy emelkedik ki a múlt homályából, mint egy derék szálfa. Villámsújtotta szálfa. (1992) 77
