Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
A Tisza „lentség”-i szabályozója: Képessy József
egy viszonzásul a kapott földekért. Eleinte a telepesek 12, majd később 18 hold földet kaptak, az ármentesített földeket pedig olcsón megvehették. 1865-ben egy császári leirattal német telepeseket irányítottak a bánáti rétekre, akik aztán 1866-ban megalapították Rudolfsgnadét (Rezsőházát, a mai Knicanint), s még az évben megkezdték a védőtöltések építését, amelyeket azonban a tavaszi ár elsodort. 1867-ben, a nyári hónapokban, Képessy irányításával, még nagyobb erővel láttak neki a gátépítésnek. Ez a gát már ellent tudott állni az 1868-as árhullámnak. A falu az elkövetkező években is hősi küzdelmet vívott a fenyegető árvizekkel: 1876-ban a lakosság Titelre és Perlaszra menekült, 1882-ben végső erőfeszítések árán mentették meg falujukat, 1888-ban, 1895-ben és 1907-ben szintén nagy veszélyben voltak, de végül is győztek, megmaradtak. A rezsőháziak sikeres ellenállásának első évében, 1868-ban, újabb császári rendelet jelent meg a németbánsági határőrezred területén levő dunai és temesi rétek ármentesítéséről. A Titeltől Keveváráig (Kovin) terjedő térséget hét öblözetre osztották fel, s 1869-ben hét falut telepítettek oda: Albrechtsdorfot (Albertfalva) a mai Sefkerin táján; Eisenheimot a mai Belő Blato, azaz Torontálerzsébetlak mellett; Königsdorfot a mai Opovo vidékén; Gizellaheint Borcsa közelében; Marienfeldet a mai Vojlovica szomszédságában, továbbá Ivanovót és Gyur- gyevót Pancsova alatt. A telepítés feltételei nem változtak: egyrészt a kapott földért kötelesek voltak töltéseket emelni, másrészt pedig a meghódított és szántókká alakított réd földek minden hektárja után tartoztak harminc forintot befizetni az állampénztárba. Az újonnan felépített falvak nagy részét elpusztította a szinte évenként ismétlődő árvíz, úgyhogy ma már csak az a két község van meg, amelynek lakossága annak idején magasabb fekvésű területre költözött: Ivanovo, azaz Sándoregyháza, és Gyurgyevó, amely felvette a Székelykeve, illetve Skorenovac nevet. A bácskai oldalon elterülő Sajkásvidéken másként alakult a helyzet. Az itteni határőrök némely vezetői hamar belátták, mire megy a játék: egyrészt, ha a bécsi rendelkezések szerint fejlődnek a dolgok, akkor elveszítik a használatukban levő réteket, másrészt pedig, miután Rudofsgnade gyökeret eresztett, elkerülhetetlen az idegen ajkú lakosság további betelepítése, azaz attól tartottak, hogy „nem szerb elem kerül a szomszédságukba”, ahogy azt egy régebbi kiadványban olvassuk (Dr. Tapavicza György: A sajkás kérdése, 1909, Újvidék). Veszélyeztetettségük felismerése után azonnal szervezkedni kezdtek, s már 1866-ban mind a tizennégy sajkás község (Csurog, Nádaly, Boldogasszonyfalva, azaz Gospodinci, Saj- kásgyörgye, azaz Durdevo, Mosorin, Sajkásszentiván, Vilovo, Gardinovci, Alsó- és Felsőka- bol, Káty, Titel, Sajkáslak) felségfolyamodvánnyal fordult a császárhoz, s hivatkozva hűséges szolgálatukra, megkérték, hogy álljon el a további szervezett betelepítéstől, a réteket pedig azonos feltételek mellett adják át nekik, a tiszai és a dunai csajkásoknak. A hadügyminisztérium 1867. március 5-én továbbította a legmagasabb helyről érkezett leiratot. Ebben a császár eleget tett kérésüknek, a réteket, az ármentesítés kötelezettsége mellett, átengedte a Sajkásvidék népének, s kötelezte őket, hogy az ármentesített terület minden holdja után húsz forintot fizessenek be a kincstárba. Ha viszont a sajkás községek nem vállalják fel az összes réti földeket, akkor - az utasítás szerint — a titeli zászlóalj parancsnokságára várt az a kötelezettség, hogy javaslatot tegyen a betelepítésre. A tizennégy falu lakossága természetesen kitörő örömmel fogadta a császári kegy eme megnyilvánulását, s két kézzel kapott a felkínált réti földekért. A töltéseket csakhamar elkészítették a falvak közmunkaerejével, úgyhogy 1874-ben a több mint 43 000 ármentesített földből 38 000-et felosztottak a községek között. Az a körülmény, hogy a föld községi tulajdon maradt, a használat pedig határőr kézbe 68
