Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
A Bánság híres vízépítő mérnöke: Katona Antal
Két évvel korábban, 1860-ban, maga Katona Antal javasolta, hogy „a hátralékban levő egyes községek” egy tagban dolgozzanak a töltés testén, felügyelettel, bár az így végzett munka minőségéről továbbra is rossz véleménye volt. Helyettük inkább állandó munkások és napszámosok, továbbá kubikosok alkalmazását javasolta. „A sarkantyúnál — írja — ...a dolgozó egyének ügyességétől feltételeztedk mind az építmény sebes haladása, mind annak szilárdsága, legcélszerűbb volna, ha állandó havi fizetéssel ellátott egyének alkalmaztatnának, kivéve a földhordást, melynél már közönséges napszámosokat is haszonnal lehetne foglalkoztatni”. Akár a községeknél, így a kubikosoknál is, vagyis a „pénzes dolgozóknál szintén több egyén egy bandába állítva kapná a munkarészt és egy közös bandagazda alatt foglalkoznék.” A közmunka ekkor tehát már nem hatékony, a bérmunka viszont még nem terjedt cl. Egy átmeneti korszak nehézségei tükröződnek e sorokból: a meglevő régi avultságának, a keletkező új lassúságának állapota. A szabad bérmunka, a munka teljesítménybérben való fizetésének jelei egyébként a szomszédos Bácskában már a XVIII. század végén jelentkeztek a Ferenc csatorna építése során. A társaság 1793-ban bejelentette, hogy az elkövetkező három esztendőben „két vagy háromezer emberre lesz szüksége, kik a csatornából a földet kihányják és elhordják. Hogy tehát ezen munkások többet keressenek, mint a közönséges napszámos, a munka szakmánybán fizetődik akképpen, hogy minden munkás középszerű szorgalommal napjában 24 krajcárt, s többet is kereshet, mivel ott az egész környéken a föld nem köves vagy kövecses, hanem könnyen ásható...”, és a továbbiakban megszabta „egy bécsi kubik” bérét, a kifizetés módját. Azoknak a munkásoknak, akik „...Horvátországból, Szlavóniából vagy Bánátusból”, esetleg még messzebbről jönnek, megtérítették az útiköltséget. A jelentkezők elhozhatták magukkal feleségüket, gyereküket, „kiknek segítségével napjában egy s több forintot is megkereshetnek”. A társaság gondoskodott a szerszámról, az ingyenes gyógykezelésről, olcsó élelmet is ígért a munkásoknak, akik egyébként „nyáron által deszkaházakban, télen pedig házakban fognak ingyen lakni, minden negyedik hétben hálni való szalmát is ingyen kapnak”. Ilyen föltételek között indult el vidékünkön a munkássá válás hosszadalmas folyamata, rögös, olykor kínos menete. Bánátban ez az ötvenes-hatvanas években vált valamivel általánosabbá, amikor megjelentek az első korszerűbb gőzmalmok, téglagyárak, de legkifejezettebb a folyamat az ármentesítő társulatoknál. Ezeknél alakultak ki a mezőgazdasági és az ipari munkások között elhelyezkedő átmeneti csoportok is. A Felső-Torontáli Ármentesítő Társulat, mivel nem volt megelégedve sem a községekkel, sem az egyéni vállalkozókkal, igyekezett minél több munkát házi kezelésben elvégezni. 1861 augusztusában a tiszaszentmiklósi töltésomlás kijavítása kapcsán írja Katona Antal: „Miután e munka szilárdsága egyedül a pontos és lelkiismeretes kiviteltől függ, célirányosnak tartom e munkát minden vállalkozás kizárásával tulajdon regieben építeni.” Húsz évvel később utóda, Hajdú Gyula évi jelentésében megállapította, hogy a házi kezelésben végrehajtott földmunkák nemcsak jobbak, hanem olcsóbbak is. Ez indította a társulatot, hogy „a folyó 1882 évben a vállalati munka teljes mellőzésével az összes munkákat házi kezelés mellett foganatosíttassa“. A társulat tőkés vállalattá való átalakulásának egyik fontos állomása ez. 1871-ben a társulati évi jelentés földhordó munkásokról, karóhordó és leverő munkásokról, vízlecsapoló munkásokról, a csatorna mélyítésére alkalmazott munkásokról meg gyalogmunkáról, tengelyesekről, ladikosokról beszél. Valójában különféle alkalmi munkákról van szó, amelyeket a társulat szabály szerint teljesítménybérben fizetett, olykor időbérben is, azaz napszámban. Legnépesebb a földmunkások tábora, a kubikosoké. Őket a környező falvakban tobo53
