Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Öt régi torontáli vízimérnök
csaknem érintetlen Tisza szabályozása felé. Ez már az „ébredező korszak” nagy eszméje volt, ezt a nagy művet a reformkor neves mérnökei hozták tető alá. Ezekhez tartozott, ezeknek részben előfutára is volt Szathmáry Sámuel. Torontálban a figyelem átváltása nem azt jelentette, hogy a Temesköz folyóinál most már minden elrendeződött - a Bega és a Temes az elkövetkező száz évben is sok gondot fog okozni —, hanem főleg azt, hogy az újabb, a nagyobb kiterjedésű termőterületekhez most már csak a Tisza árterületének lecsökkentésével lehetett hozzájutni. Persze nemcsak ez a felismerés terelte az érdeklődést a Tisza felé, maga a folyó is gondoskodott, hogy a figyelem központjába kerüljön: 1816-ban addig még nem tapasztalt árvíz sújtotta a gyűjtőmedencéjébe tartozó vidéket, Torontálban ez katasztrofális jellegű volt. Ekkor is — s így lesz ez később is a természet rendjéből adódóan - az ár az északi részekről zúdult a megyére, ezért az akkori megyei inzsellér, Fischer József elsősorban a marosi töltéseket erősítette, s csak 1820-ban adott jelentést „a Tisza omladozó partjairól” is, és javasolta megerősítésüket, újak építését. Ezek a tervek szépen egybeestek az újabb szántóterületek meghódításának gondolatával. Azt, amit szabad szemmel is látni lehetett, később, a Tiszavölgy általános rendezését megelőző felmérések teljes mértékben igazolták: Szatmár és Szabolcs megye után Torontálban volt a Tisza legnagyobb árterülete, több mint 140 000 hektár. (Bács-Bodrog megyében csak 15000, a Csajkás kerületben pedig további 25 000 hektár volt.) Az 1816-os árvíz után az sem volt kétséges, hogy a vármegyét ezentúl honnan is fenyegeti majd a legfőbb veszély, így aztán magától értetődő, hogy Hertelendy Ignác alispán, a Borovszky-féle megyei monográfia megfogalmazása szerint, a tiszai „töltések építését hozta javaslatba”, a megyei közgyűlés pedig elrendelte, hogy „a töltések Szathmáry Sámuel megyei mérnök tervei szerint a vármegye összes munkaerejével fölépítessenek”. Ezek a nagyszabású árvédelmi munkák 1822-ben kezdődtek, és eltartottak egészen 1840-ig, amikor a stafétabotot két ármentesítő társulat vette át — a marosi és a torontáli, amelyek majd később Felső-torontáli Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat néven egyesülnek -, mivel a törvény úgy rendelkezett, hogy az ármentesítés többé nem a megye dolga, hanem az érdekelteké. A nagybirtokosok kezébe került Torontál, a „nábobok vármegyéje”, amely majd később nemegyszer retrográd szerepet játszik a közéletben, az idő tájt élen járt, példát mutatott: a Széchenyi-korszakot megelőző Tisza-szabályozás kezdeményezője, úttörője volt, szép eredményeket felmutató előzménye. A nagy vállalkozás műszaki vezetője, mint már említettük, Szathmáry Sámuel volt. Miskolcon született 1797-ben, a mérnöki oklevelet ő is a híres Mérnöki Intézetben, az Institutum Geometriáimban kapta, mégpedig 1819. április 4-én, 22 éves korában. Mindösz- sze 25 éves, amikor megyei mérnökként megkezdte a torontáli tiszai töltések tervezését és építését. A fiatal mérnök 1823-ban Szanád és Zenta között új Tisza-medret ásat, 1824-ben „a Tiszából kifolyó tokokat Pádétól kezdve Aracsig elgátolja”. 1826-ban a zsablyai révnél, illetve a bánáti oldalon fekvő Aradác, Lukácsfalva és Écska határában emeli a gátakat, 15 000 hold földet ármentesít. A Tisza 1830-ban újra hatalmas pusztítást végzett: Törökkanizsánál átszakította a gátat, s Torontál tekintélyes hányada — mintegy 260 000 hektár, azaz több mint 400 000 hold szántóföld — víz alá került, a lezúduló ár leért Versecig. A katasztrófa ösztönzőleg hatott a gátépítés meggyorsítására A munkálatok ütemére vall, hogy 1838-ig a Nagybecskerektől Törökkanizsáig terjedő Tisza mente el volt látva töltésekkel. Ezt megelőzően 1833-ban, amikor a munkálatok még nem voltak ilyen előrehaladott l.8-. saras 17
