Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
A pusztapéklai rizstelep avagy az öntözés kezdete a Bácskában
Az 1909-ben megjelent Borovszky-féle megyei monográfia három nagy termelőről tesz említést: a pusztapéklai bérletről (400 hold), a deszpotszentiváni (úrszentiváni) Krieger-te- lepről (270 hold) és a torzsai Machmer Fülöp-féle vállalkozásról (160). Ez az utóbbi a legfrissebb próbálkozás, 1896-ban jött létre, de tulajdonosa, ifj. Machmer Fülöp már az 1899-ben Szegeden megtartott országos mezőgazdasági kiállításon bronzérmet kapott termékeinek gyűjteményes bemutatásáért, amelyek között rizs is volt. A csatorna mentén még több kisebb termelő működött — Verbász közelében, Veprődnél, Bácskeresztúmál, Petrőcnél —, úgyhogy mintegy 1100 hold volt rizs alatt. A tervezett 2000—3000 holdas termelést sohasem érték el, még az aranykorban sem, amelynek bekövetkezését a két század találkája előtti és utáni egy-két évtizedre tehetjük. Ebben a korszakban, 1892-ben építették fel, szövetkezeti alapon a négyemeletes kis- sztapári rizshántolót. A felszerelést a földművelésügyi minisztérium rendelte meg külföldön, s előnyös lefizetési feltételek mellett bocsátotta a termelők rendelkezésére. A zombori Bácska szerint (1892. szeptember 27.) „a kissztapári rizshántolómalom kitűnően van berendezve”. Innen került ki a héjától megtisztított, fényes szemű mag, amely „péklai magyar Carolina koronarizs” néven került forgalomba, és az első világháború előtt nagy népszerűségnek örvendett. 1918-ig működött egy idevetődött hollandus gépész közreműködésével. Az épületet 1936-ban lebontották, a gépeket pedig Kosancicra, az egykori Péklapusztára szállították. Azóta ott nyoma veszett, Kissztapáron pedig még a rizshántoló emléke is kimúlt, így aztán egy fontos gazdaságtörténeti emlékkel lettünk szegényebbek. A XX. század elején az öntözés ügye Bácskában szinte teljesen leszűkült a rizstermesztésre. Ennek részben ellentmond a bolgárkertész telepek jelenléte a csatornaparti városok mellett, de ezek lokális jelentőségűek voltak, a helyi szükségleteket elégítették ki, még akkor is, ha egy 1917. évből származó csatornatársasági irat szerint a „legfőbb fogyasztók a bolgárok”. Következik egy hosszú névsor, amelyből azonban kitűnik, hogy zömében mégsem „bolgár kertészek”-ről van szó, mint ahogy fel van tüntetve, hanem csak „bolgárkertészek”- ről, úgymint Gáspár Mátyásról, Ördög Józsefről és Andrásról Becséről, Baláska Sándorról Bácsföldvárról, Ilija Manojlovicról Szenttamásról, Milan Nikolicról Szivácról. Nem vigasztaló, de azért el kell mondani: máshol sem volt jobb a helyzet. Dóka Klára szerint (A vízmunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében, 1772—1918, Budapest, 1987) az első világháború előtt a kultúrmérnöki munkák közül az öntözésnek volt a legkisebb jelentősége: 1879—1918 között a kultúrmérnöki hivatalok csak 26 937 ka- tasztrális holdon létesítettek öntözést. Károlyi Zsigmond az adatokat részletezve (A magyar vízgazdálkodás története, Budapest, 1973) még lesújtóbb következtetésekre jutott: Az 1907-ig berendezett 18 000 hold öntözéséből a következő években 12 000 katasztrális hold öntözése megszűnt, s 1916-ban már csak mintegy 4—5000 hold öntözése volt üzemben. A szerző szerint „az adat ebben a megvilágításban megdöbbentő: a Dél-Magyarorszá- géhoz hasonló éghajlatú Lombardiában a századforduló táján 1,5 millió hektáron öntöztek, azaz 2,5 millió katasztrális holdon”. Az első világháború utáni időszakban az öntözés ügye nem mozdult el a holtpontról. Csak a rizstermelés tartotta magát, jóllehet a bevetett terület pár száz holdra csökkent. Majd csak a Pusztapéklán, azaz Kosancicon gazdálkodó Crna Gora-i telepesek mondanak le róla végképp 1955 táján. A trianoni békeszerződéssel egyébként a bácskai csatornarendszerből 208 kilométer jutott Jugoszláviának, 34 pedig Magyarországnak, de mivel a tápcsatorna magyar területen maradt, évekig kérdéses volt mind a Ferenc-csatorna, mind a Ferenc József-csatorna vízzel való ellátása. Persze, az öntözéses gazdálkodás ügye nem ezért akadt el a régi Jugoszláviában, 150
