Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
A pusztapéklai rizstelep avagy az öntözés kezdete a Bácskában
megkapta 75 évre, az összes épületekkel, berendezésekkel együtt. Ugyancsak díjmentesen kapta a kincstári földeket az új csatorna nyomvonalán, 20 évi adómentességben részesült, s az állam még részvények vásárlásával is hozzájárult az építkezéshez. Miért volt ilyen bőkezű a kormány? Először is, még élénken élt az 1863. évi katasztrofális aszály emléke, mely 126 millió forint kárt okozott (negyvenmillióért el lehetett volna készíteni a 1 cg szükségesebb öntözési főcsatornákat). Másodszor pedig a számítás azt mutatta, hogy a befektetés közvetlenül, de közvetve elég gyorsan vissza fog térülni (a csatorna menti kincstári földek értéke például hirtelen fel fog szökkenni). Türr István a maga részéről kötelezettséget vállalt, hogy tízmillió forintnyi költséggel újra hajózhatóvá teszi a Ferenc-csatornát, egy Duna-ág medrének felhasználásával elkészíti a Baja-Bezdan-tápcsatornát, amelynek segítségével az alacsony vízállás idején is biztosítani lehet majd a zavartalan forgalmat, de el lehetne látni elegendő vízzel a Kíssztapár-Űjvidék között tervezett öntözőcsatornát is, amely valójában az első műszaki létesítmény volt a vízhasznosítás szolgálatában: a csapadékhiány pódására, a kiszikkadt termőföldek áztatására. Bácskában tehát az öntözéses gazdálkodás igénye több mint százhúsz évvel ezelőtt jelentkezett, s egy speciális rendeltetésű építmény tervében fogant meg. Türr István és munkatársai ezt csakhamar valósággá tették, úgy is mondhatnánk, hogy világra segítették. Arról ők már nem tehettek, hogy a „kicsike” végül is „koraszülött”-nek minősült, a kellő létfeltételek hiánya miatt elkorcsosult. Türr István a Ferenc-csatorna részvénytársaságot is viszonylag gyorsan tető alá hozta. Először a francia bankároknál tájékozódott, majd egy angol tőkecsoportnál kötött ki, akik, üzletet szimatolva, felvásárolták a részvényeknek több mint hetven százalékát, s ezzel biztosították a munkálatok megkezdését és zavartalan befejezését. A fennmaradt részvényeket a magyar állam vette meg. A bácskai csatornarendszer felújítására 1871-79 között került sor, az új, 68 km hosszú öntözőcsatorna pedig 1972—75 között készült el. Nyomvonalát — Kissztapárnál ágazott ki a Ferenc-csatornából, s Veprőd (Kruscic), Bács- keresztúr (Ruski Krstur), Torzsa (Savino Selo), Kölpény (Kulpin), Petrőc (Bácski Petrovac) és Piros (Rumenka) érintésével Újvidéknél ömlött a Dunába - még 1869 tavaszán jelölte ki Pietro Caramorra olasz mérnök, aki a terepet Türr Istvánnal együtt járta be, a műszaki felvételeket pedig, majd a részletes terveket is, a kormány által kijelölt magyar mérnökcsoport készítette el, Kiasz Márton országos építészeti felügyelő vezetésével, aki korábban, mint sok más társa is, a Tisza-szabályozás munkálataiban vett részt. A vállalkozás főmérnöke, az olasz Caramorra, a nyári hónapokban már a legnagyobb elégedettséggel hagyta jóvá a csoport által elkészített terveket, majd ugyanezt megtette egy holland és német nérnökökből álló testület is, akiket az angol pénzemberek hatalmaztak fel a tervek felülvizsgálásával. A munkálatokat 1872. május 5-én kezdték meg ünnepélyes keretek között. Az első ásócsapást — az itteni szájhagyomány szerint aranyásóval — maga az uralkodó, Ferenc József császár és király tette meg, aki népes kíséretével Budapestről Bezdánba hajóval érkezett, ott átszállt a társaság kisebb csatornagőzösére, s a kissztapári ceremónia után folytatta az útját Bácsföldvár, illetve Törökbecse felé, ahonnan másnap megkezdte hivatalos bánáti körútját. Hogy Türr István valóban a kor gyermeke volt, az abból is látszik, hogy nagy jelentőséget tulajdonított a hírverésnek, ma úgy mondanánk: a publicitásnak. Személyesen utazott Bécsbe, hogy őfelségét megkérje: tisztelje meg részvételével a megnyitást. A változó időket példázta, hogy az uralkodó minden további nélkül beleegyezett, hogy egy országos jelentőségű magánvállalkozást ily módon is támogasson. A találkozónak azonban volt egy ennél sokkal érdekesebb, pikantériával határos mozzanata is: azt az embert, akit a császár fogadott a bécsi Burgban, az ő nevében kétszer is halálra ítélték: egyszer mint szökevény osztrák tisztet 140
