Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Gondozott écskai állóvízből tógazdaság
Az újbóli elárasztás előtt végzik el a töltésvédelmi munkákat is ott, ahol nagyobb volt a rongálódás, az elmosódás A téli vagy a kora tavaszi napokban előkészített cöveket vernek le kézi kosokkal a partszélen, de nem rozsé vagy vesszőfonadékkal erősítik meg, mint régente, hanem szénbányáktól beszerzett, erős gumiból készült, elhasznált szállítószalaggal. Igen jól bevált, de azért a legbiztonságosabb védelmet a szél, a hullámverés ellen továbbra is a nádsáv, a gyepszőnyeg nyújtja, azaz a biológiai partvédelem, ahogy a szakemberek mondják. Amikor a zsenge pontyivadék bekerül a tóba, természetes táplálékkal él. Csemegéje a fenéklakó lárva, a vízibolha, a kerekes- és gyűrűsféreg. Hogy egy-egy halastóban mennyi ilyen táplálék terem, a környezeti tényezőktől függ, a víztől, az éghajlati viszonyoktól és sok minden mástól. Ezeknek hatásfoka mű- és szerves trágyával növelhető. Minél megfelelőbb az arány a természetes táplálék és a takarmány között, annál kedvezőbb lehet a végeredmény. S még valami: a természetes táplálék alig kerül pénzbe, ez a természet ajándéka. A takarmányozás tehát, bármennyire nélkülözheteden is, kiegészítő jellegű; ebben tér el a haltenyésztés az állattenyésztéstől. De sok minden másban is, többek között abban, hogy a gyarapodást nem lehet szabad szemmel megfigyelni, ellenőrizni. A vízbe egyszerűen nem lehet belelátni, az állományról, a súlygyarapodásról csak a próbahalászat adhat képet. Ezt havonta egyszer végzik el, olykor kétszer, ennek eredményétől függ a további takarmányozás, a gyógyszerezés, de a termésbecslés is. Ilyenkor eleinte dobóhálót, később húzóhálót alkalmaznak. A kisebb-nagyobb lyukacsú műanyag szövedéket — a kendercérna már régóta nem járja — készen vásárolják, a hálókat viszont saját műhelyükben szabják, javítják. Legelterjedtebb munkaeszköz a merítőzsák, a hosszú nyelű, fakeretre erősített zsák alakú háló, a lehalászás és a rakodás szerszáma. „A meredőabrincsot kőrisfából készítjük, tűz fölött hajlítjuk” — magyarázza Csokány Mihály. A merítőszák neve tehát itt meredő, akárcsak a baranyai Csúzán, ahogy ezt a Szinnyei-féle tájszótár jegyzi. Szerbül is meredov a neve. Ahogy múlnak a napok, úgy élénkül az élet a tavakon. Szórják a műtrágyát, mésszel, kékkővel „fürdetik” a tavat, így védekeznek a növényi elhullás okozta önszennyeződés és a különféle megbetegedések ellen. Megszaporodnak az etetőcsónakok járatai is, egyre nagyobb mennyiségű szemes takarmány kerül a tóba. Ha erősödik a motorzúgás, az etetőkaró körül nagy nyüzsgés, csapkodás támad, a fürgébb pontyok kivetik magukat a vízből, szinte röpködnek a ladik körül, némelyik bele is pottyan. Eddig csak a pontyokat emlegettük, mivelhogy a halastavak legnépesebb lakója éppen ez a békés, mindenevő halfajta. Persze nem az egyedüli. Elterjedt három közép-ázsiai eredtű — hozzánk Románián át került - növényevő hal: az amur, a fehér busa és a pettyes busa. A két utóbbit ezen a néven még a halgazdaságban is kevesen ismerik, a szerb nyelv közvetítésével nálunk a tolsztolobik honosodott meg, amit a lukácsi, blatói halászok egymás között bikává egyszerűsítenek, így könnyebb kiejteni. Kisebb mennyiségben található még compó, márna, süllő, de a haszonhal mellett még idegen halfajok is, amelyek a vízzel kerültek a halastóba. Ezeket, ha értékesíthetők, járulékhalként tartják nyilván, ilyenek például a keszegfélék. Ha nem értékesíthetők, akkor szeméthalnak, gyomhalnak mondják. Persze ez csak olyan durva felosztás, mert a törpeharcsa is káros, sok takarmányt fogyasztó apróhal, de azért jó ízű. Hogy a haltenyésztés mennyire volt eredményes, az a késő őszi hónapokban tűnik ki, amikor az egyre neszesebb, csobbanósabb tavat lecsapolják, s megkezdődik a hálóhúzás. Ilyenkor riadalom támad, csupa csörtetés, csobogás a tó. Valamivel távolabb, ha szép az idő, ekkor is felcsillan a fény egy-egy kölyökhullám hátán, vagy éppen haragoszöldbe mélyül egy árnyék, de ennek megfigyelésére nincs idő. A halászok beletcmetkeznek a munkába, tem131
