Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)

Az utolsó tiszai komp

Tavasztól őszig ilyen akadály sohasem volt, legfeljebb a nagy vizekkel küszködtek. Ma már a vízállás szintje nem a természet szeszélyétől függ, hanem a becsei duzzasztómű zsilipjeitől. Ez a nagy változás azonban a komp szempontjából mellékes körülmény, itt, a mederszűkületben, eddig sem feneklett meg soha.

Ök egy ősi foglalkozást űznek, a kihaló révészségnek alighanem az utolsó művelői közé tartoznak nálunk.

Az utolsó, főútvonalon fekvő tiszai révjáráson jelenleg Bata János, Csóti János, Medve Gábor, Nagy Mihály, Retek Imre és Szügyi Ignác teljesít szolgálatot.

Hogy meddig, nem tudhatni. A pádéi rév eddigi fejlődése is szabálytalan volt. Máshol csaknem minden esetben jól kitapinthatok a révtörténetnek szokásos fázisai: a hidastól, az evezős révhajótól a köteles vagy motoros kompig, a hajó- vagy fahídtól a vas- vagy beton- hídig.

A pádéi az első lépésnél sokkal tovább nem jutott.

Az utasok részéről persze megvan az igény, hogy a komp helyett itt is hídon át közlekedjenek, a révészek is inkább szednék már a hídpénzt, mint a révpénzt. Bárki, aki körültekint a világban, láthatja, hogy erre nem sok lehetőség van, még a motoros kompra való áttérés is kérdésesnek látszik.

A császár annak idején „örök időkre” szóló kiváltságot adott a révjogra. Még az a jó, hogy az örök idők sem tartanak örökké, előbb-utóbb a múlté lesznek.

Addig is marad a jó öreg köteles komp az utolsó és szabálytalan tiszai réven.

(1983)

112