Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)

A csatornázás fejlődése a II. világháború után

4. A CSATORNÁZÁS FEJLŐDÉSE A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN

A szocialista munka hősei Sztálinvárosban

tesítését a főváros akkoriban ellenőrizte, de fenntartásuk a mindenkori ingatlan- tulajdonost terhelte. A fent említett csatornázási szabályrendelet azonban ezeket a magáncsatornákat közcsatornákká minősítette át, és 1946. január 1 -je után ezek a Csatornázási Művek kezelésébe és leltári állományába tartoztak.

Itt kell megjegyezni, hogy a fővárosban régebben épültek olyan csatornák, amelyek kifejezetten csapadékvíz levezetésére szolgáltak (Budenz-árok, Diósárok). Ezekbe szennyvizeket eleinte tilos volt bekötni, annak ellenére hogy ezek szennyvízcsatornába kötöttek bele. Ezen a rendelkezésen az 1950-es években túlléptek. Akkoriban az volt az elv, hogy bármilyen jellegű is volt eredetileg a csatorna - ha azt bekötötték valamilyen szennyvízcsatorna-hálózatba, akkor arra a csatornára a szennyvizek ráköthetők lettek, kivéve ha a csatorna nyílt árokba vagy nyílt területre torkollott.

CSATORNAZÁS A VAS ES ACÉL ORSZÁGÁBAN

A kárelhárítást követő első ötéves tervben (1950) a nehézipar és a hozzá kapcsolódó fejlesztések voltak hangsúlyosak. A vas és acél országa képhez a szocialista városok megteremtése kapott zöld utat - beleértve a víziközmű-infrastruktúrát is. Ezek közé tartozott pl. Sztálinváros (a későbbi Dunaújváros), Kazincbarcika, Várpalota, Komló, Oroszlány, Tatabánya, Leninváros (a későbbi Tiszaújváros ), Ajka stb. A túlfeszített ütemű nehézipar-fejlesztés miatt a lakásépítés országszerte lelassult, ami visszaesést jelentett a csatornázás fejlesztésében is.

Két-három éves megtorpanás után az ipar és a hozzájuk kiépült lakótelepek