Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás kezdeti lépései Magyarországon
A CSATORNÁZÁS TÖRTÉNETE Rácsosán kiképzett aknafedő lap, amelyet az utcai csatornák szellőztetésére az angol Austin alkalmazott először 1852-ben zeték építése és üzemeltetése hasznot hozó vállalkozás, míg a csatornázás a helytelen közvélekedés szerint „nem valamely életszükség szolgálatában álló intézmény”. A budapesti helyzetet vizsgálva Pirovits megállapította, hogy a főváros 36 év alatt, tehát lényegében a városegyesítés (1873) óta a vízmű céljaira 38,8 millió koronát, csatornázásra pedig ennek alig több mint felét, 21,6 millió koronát költött. Ez az arányszám bizonyítja, hogy már a XX. század első évtizedében kinyílt a „közműolló”. A szennyvizek tisztításának kérdése a csatornázással gyakorlatilag együtt került napirendre. Az 1885. évi vízjogi törvény XXIII. cikke egyértelműen megtiltotta, hogy szennyvizet előzetes tisztítás nélkül vízfolyásokba vezessenek. A világháború előtt azonban fontosabbnak ítélték a szennyvíztől való mielőbbi megszabadulást, mint a befogadók vizének védelmét. A gravitációs rendszerekben - a városok középpontjaiban lévő kitorkolásoknál - hová is tették volna a tisztítóműveket? A törvény végrehajtásához a kisebb települések esetében csupán évtizedeket kellett várni, ám az ország csatornázásában kezdetben élenjáró és élesztő szerepet betöltő fővárosnak e törvény betartásához 120 év is kevésnek bizonyult. Az is igaz, hogy a Budapest Székesfőváros Csatornázási Művei alapítólevelében (1945) a szennyvíztisztítási feladat nem is szerepelt. Az ország délnyugati részén, Kaposváron 1913. szeptember 15-én 14 km csatornahálózatot és hozzá kapcsolódóan szennyvíztisztító telepet helyeztek üzembe. Ezt követően lelassult a kezdeti lendület, ugyan is 1939-ben, azaz 25 év múltán mindössze 3 km-rel bővült a hálózat. Ugyancsak 1913-ban Sátoraljaújhelyen adtak át - ma is épségben lévő és üzemelő - falazott csatornát. A dombvidéki városok - a gravitációs lehetőségek miatt - természetesen kedvezőbb helyzetben voltak a sík, alföldiekhez képest, ahol a településszerkezet és a magasabb talajvíz tovább rontotta egyébként is hátrányos helyzetüket. A fővárosban viszont egyre tovább bővült a hálózat. 1913-ban pl. Kelenföldön indult jelentősebb fejlesztés. 1914-ben azonban kitört az I. világháború, ami alapvető változásokat hozott az ország fejlődésében. A vesztett háború és a trianoni békediktátum nyomán bekövetkezett politikai-gazdasági változások hosszú időre visszavetették az amúgy sem kellően nagy ütemű fejlődést, s szinte bénítóan hatottak mindkét fajta víziközmű fejlődésére.
