Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás kezdeti lépései Magyarországon
2. A CSATORNÁZÁS KEZDETI LÉPÉSÉI MAGYARORSZÁGON A kolerajárvány idején füstöléssel fertőtlenített boríték. Az átszurkálás a fertőtlenítés tényét jelzi. (A Duna Múzeum gyűjteményéből.) 6 A szakirodalom is megemlékezik a pesti és szécskeresztúri esetekről. 7 Pálvölgyi, 2006 8 Például 1849-ben, amikor a fertőzés az orosz csapatokkal együtt érkezett az országba, majd 1866-ban. Viszont az 1872-73-as volt az utolsó olyan kolerajárvány, amely országos méreteket öltött. Az akkori lakosság több mint 5%-a (433 300 fő) fertőződött meg, s közülük 182 600-an haltak bele a betegségbe. (Pálvölgyi, 2006) 9 A városi lakosság illemhelyhasználata sem igen felelt meg a közegészségügyi követelményeknek, gyakran használták az utcát szükségük végzésére: „Aztán meg közönségeinknek alig van hová betérnie, nem csoda, ha az utcára szokik, sőt az illendőségnek és szeméremnek is teljes híjával van.” (Csapodi, 1890) 10 Pálvölgyi, 2006. mázták. Az elkülönítés elsősorban a városokban, míg a fertőtlenítés inkább a falvakban okozott feszültséget, ami nem egy esetben erőszakos cselekményekhez is vezetett/’ A kolera terjedéséről szóló ún. miazmaelmélet elég sokáig tartotta magát, amely szerint a kórt a talajban lejátszódó bomlási folyamatok légnemű termékei a levegőt szennyezve váltják ki, s azután a megbetegedett ember továbbfertőzi a többieket. Az a tény, hogy a fertőzést az ivóvíz, az élelmiszerek (tejtermékek) is terjeszthetik, nem volt tudott az illetékesek előtt. Mindenesetre a miazmaelmé- letnek megvolt az az előnye, hogy a kutak melletti trágyadombok, a csatornázatlanság, a döngölt földpadlójú, nedves lakóhelyi környezetek és az azokban meglévő zsúfoltság, amely elsősorban a szegényebb néprétegek mindennapjainak életterét jelentették - közegészségügyi szempontból nemkívánatosaknak minősültek. Persze ez a helyzet nem változott meg varázsütésre, hiszen a XIX. század második felében gyakorta előfordult, hogy kórházak is hasonló körülmények között működtek.7 A kolera többször pusztított még az országban,8 1873-ban a hatóságok csak néhány ponton jutottak közelebb a megoldáshoz, felhívták a figyelmet a lakások tisztán tartására, a tiszta ivóvíz használatára, valamint az árnyékszékek időnkénti fertőtlenítésére. Persze a hatósági előírások és azoknak gyakorlati betartatása között alkalmanként nem kis szakadék tátongott. Jellemző példa erre a Sátoraljaújhelyre kiküldött miniszteri biztos jelentése, amelyből kiderült, hogy a város 1200 épületének csak harmadában van árnyékszék,9 de ezek fertőtlenítésének ellenőrzésére sincs elegendő személyzet.10 A járványos betegségek - így a kolera is - sokkal pusztítóbb hatást tudtak kifejteni a sűrűbben lakott vidékeken, helységekben. A kolera elleni védekezés ez által sokkal inkább városi, mint falusi gondot jelentett. Az ivóvízellátás és a csatornázás megoldatlansága hozzájárult leküzdhetetlenségéhez. A megfigyelések alapján világossá vált, hogy a kolera összefüggésben áll a korabeli városképhez annyira hozzátartozó szemét- és trágyadombok, emésztők és - sokszor nyílt - csatornák világával. A járványok gyakorisága és az ország közegészségügyi helyzetének megoldatlansága a kormányzatot és a törvényhozást is tettekre sarkallta. Az 1876-ban meghozott, a „közegészségügy rendezéséről” szóló XIV. törvényczikk a következő három fő alapelvet tartotta szem előtt: „1. A közegészségügy vezetése az állami igazgatás körébe tartozik. 2. Mindaz, ami a közegészségi állapot fenntartására, javítására és a megromlott helyzet helyreállítására szolgál, hatósági felügyelet és intézkedés körébe tartozik, továbbá minden közegészségügyet érintő kihágást rendőri bíráskodás követ. 3. A hatóság a közegészségügyi állapotok tekintetében a felügyeletet - panasz bevárása nélkül is - időnkénti szemlék és vizsgálatok által gyakorolja’.’
