Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás az ókortól az újkorig
A CSATORNÁZÁS TORTEN ETE vizet is belevezetni a csapadékcsatornába, de ez már gondokat okozott, mert a kis esésű csatornákban alkalmanként megálló és pangó szennyvízben megindultak a bűzzel járó bomlási folyamatok. Az emberi ürülék (vizelet és bélsár) elvezetésére a házakban bizonyos magasságig kifalazott pöcegödröket alakítottak ki, hogy a gödör tartalma ne szikkadjon bele a talajba, ill. ne találkozzon a talajvízzel. Tartalmukat időnként házi eszközökkel távolították el. A keletkező bűzt egy szellőző csövön keresztül a háztetőn túlra eresztették ki. A pöcegödrök tekintetében Párizs városa már 1809-ben szabályszerű méreteket és kialakítást határozott meg, és szabályozta annak rendszeres kiürítését is. Persze ez a rendszeresség viszonylagos volt, mert mint Klimm Mihály műegyetemi professzor hazai viszonyainkról szólóan45 írja: „...a jámbor házi úr szemében még ma is rendszerint az a pöcegödör a legjobb, amely a legtöbbet bocsátja át. Sőt, akadnak esetek, amikor az emberek hajlandók még kissé utána is segíteni a dolognak, mert így annál ritkábban kell a gödröt kiüríteni. Vannak gödrök, melyek dacára a folytonos használatnak, nemhogy talán egy évben, hanem minden 10 évben egyszer [...] üríttettek ki!’ S ugyancsak Klimm írta, hogy ez nem csupán nálunk volt így, hanem pl. Bázelben is, amikor az 1865-66. évi nagy tífuszjárvány után összeírták a közegészségügyi állapotokat, kiderült, nem egy pöcegödröt évtizedeken át nem ürítettek. Az ürítés kézi vederrel persze kellemetlen és kimerítő művelet, „mint azt például ős Buda városában a tekintetes városi hatóság szégyenére és maradiságának élénk illusztrációjára még most is [1883-ban!] minden éjjel gyakorolják’.’^ A párizsi városatyák nemsokára változtattak korábban említett rendeletükön, mert kiderült: a szilárd és a híg ürülék egymással keveredve sokkal gyorsabban rothadt és erjedt, mintha azokat egymástól elválasztották volna. Az elkülönítésre az átlyukasztott szeparátorfal szolgált, amely a gödröt egy alsó és egy felső részre osztotta. Közben a hatóságok az ihatatlan és egészségtelen kút- víz helyett vízvezetékek kiépítését szorgalmazták, amely a vízfogyasztást jelentősen növelte. Ekkor rájöttek arra, hogy kevésbé célszerű a híg ürüléket mesterséges úton, azaz kocsival eltávolítani, hanem inkább a csatornák segítségével kell továbbítani, így azután a pöcegödrök híg részét a házicsatornák által az esővizet és mocsoklevet összegyűjtő utcai csatornákkal kötötték össze. így viszont azzal a problémával kerültek szembe, hogy a viszonylag kevesebb gonddal megépített csapadékcsatornából a szennyvíz könnyen kiszivárgott a környező talajba vagy talajvízbe, hiszen a csapadékcsatornánál a szigorú vízzáróság nem volt feltétel. Az ekkor kialakított úsztató (vagy más néven öblítő) rendszer már feltételezte a vezetékes vízmű szolgáltatásának megjelenését és a bőséges vízöblítés lehetőségét. Előtérbe került a WC-k használata, amely mindezt lehetővé tette. Gondot immár az okozott, hogy a csatornaanyagok elhelyezését miként lehet megoldani. Általános feltételként azt a szabályt alkalmazták, hogy olyan városban, ahol a befogadó vízfolyás a csatornából belefolyó szennyvizet - még kisvíz esetén is - 250-300-szoros hígítással tudja elvezetni, ott azt nyugodtan bele 45 Klimm, 1883. 46 Klimm, id. mű.
