Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás fejlődése a II. világháború után
A CSATORNÁZÁS TORTEN ETE mikusan fejlődő és számtalan szakembert követelő ágazat pl. önálló tanszéket. A ’60-as évek elején már nyilvánvalóvá vált, hogy az ivóvízellátás és a szennyvízelvezetés olyan társadalmi igényt jelent, mely képzett szakemberek hiányában nem képes a rohamosan növekvő igényeket kielégíteni. Kiemelésre méltó, hogy Salamin Pál professzor kezdeményezésére bevezették az ún. „külső konzulensi” rendszert. Tapasztalataikkal segítették a felzárkózást a csatornázás, szennyvíztisztítás szakterületéről: Bartha István, Pfaff Lajos, Juhász Endre és még sokan mások. Az egyetem a fiatal kutató Öllős Gézát bízta meg a tárgykör nem csupán stratégiai, hanem a gyakorlati oktatás teljes keresztmetszetének megszervezésével. Szinte a semmiből kellett építkezni. Szerencsére szakmai szempontból a nagy tervezőintézetek (Viziterv, Mélyépterv) tervanyaggal, a gyakorlati oktatásban történő személyes közreműködéssel igyekeztek támogatást nyújtani. 1965-ben megindult a vízellátás-csatornázás-egészségügyi szakmérnök képzés is. A kétévenként induló 4 szemeszteres oktatás sikerét igazolja, hogy kezdetben évfolyamonként 70-80 fős létszámmal indultak. Alig volt magára valamit adó közműves mérnök, aki ne szerzett volna szakmérnöki diplomát. Az oktatási rendszer sikerességét igazolja, hogy 2007-ben még mindig bő 30 fős szakmérnöki évfolyam indulhatott, viszont az is igaz, hogy azóta a tananyag jelentős változáson ment keresztül. A Budapesti Műszaki Egyetem „K" jelű főépülete a Corvinus Egyetem épületéből nézve „HA ÉN MIKROBA VOLNÉK..." A ’70-es évek elején a karon belüli „vizes tanszékeken” még mindig a klasszikus „vizes tárgyak” képezték a túlsúlyt, a közműves ágazat számára az Oktatási Minisztérium az önálló tanszék létrehozását nem engedélyezte. Ennek ellenére
