Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás fejlődése a II. világháború után
A CSATORNÁZÁS TÖRTÉN ETE Rácsszemét-kiemeLő berendezés A tényleges fejlődés azonban nem igazolta ennek a koncepciónak a helyességét. Világossá vált a politikai vezetők előtt is, hogy a településszerkezet csak az adott korszakban a gazdasági, társadalmi fejlődéssel, a földrajzi adottságokkal és a történelmi háttérrel összhangban, a lakosság szokásainak, értékítéletének megfelelően fejleszthető. Az is egyértelművé vált, hogy a mezőgazdasági termelés további, viszonylag gyors fejlődése a falvakhoz köti a lakosságot, így még a tanyavilág egy részének tartós fennmaradásával is számolni kell. A mező- gazdaság dinamikus fejlődése következtében a falusi lakosság kezében jelentős tőke halmozódott fel, ami alapot jelentett nemcsak a lakásviszonyok további javításához, hanem a közművesítés saját erőből történő fejlesztéséhez is. Jórészt ennek a lakossági tőke- és munkaerőnek tudható be az a jelentős fejlődés, ami a falvak vízellátásában végbement az 1970-es években. Ugyanakkor a városi és ipari centrumok vízellátásának és kisebb mértékű csatornázásának kiépítését előirányzó változó településfejlesztési koncepciók nem mindig számoltak a térség hidrológiai adottságaival. A csatornázás és különösen a szennyvíztisztítás lemaradása lényegében ennek a korszaknak a feltételeiből következett. Az 1980-as években az ország gazdasági viszonyai megnehezültek, az állami lakásépítési tempó fokozatosan visszaesett, előtérbe került a magánerőre támaszkodó lakásépítés, ami elsősorban megint a vidéken jelentett nagyobb lendületet, hiszen olcsóbbak voltak az építési telkek, mint a nagyobb városokban, s ami szempontunkból különösen lényeges: megszűnőben volt a nagyipar infrastruktúrát fejlesztő funkciója, ami az ötvenes évek első felében még meghatározó volt.
