Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)

A csatornázás fejlődése a II. világháború után

Inotay Ferenc és Juhász Endre által szabadalmazott egyesített rendszerű biológiai tisztítóberendezés Tapolcán

4. A CSATORNÁZÁS FEJLŐDÉSE A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN

csatornázás művei. Megindult ez a folyamat a körzeti nagy falvak esetében is (Csepreg, Répcelak). Elérendő célként fogalmazták meg, hogy a falukörzet-köz- pontok belső magja, intézményei részére hasonló létesítmények épüljenek 1980-ig. Ugyancsak el kívánták érni, hogy a csatornázottsággal nem, de vízművel rendelkező községekben a házi bekötések feltétele legyen a szennyvizek megfelelő elhelyezése. A fekáliás és egyéb szennyvizek szétválasztása, az előbbiek szippantásos, szervezett eltávolítása, esetleges hasznosítása, míg az utóbbiak szikkasztása elfogadható megoldást jelentett a megyei vezetés számára.

Veszprém megye. 1967-ben ez volt a Dunántúl legszennyezettebb vízfolyásokkal rendelkező megyéje. A legnagyobb mértékű szennyezettség a Séd-Nádor vízgyűjtő területén alakult ki.

Veszprémben 1964 végéig a városi vízvezeték-hálózat hossza 76 km-re nőtt. A II. ötéves tervben 92 milliós költség-előirányzattal megkezdték a város egységes szennyvízcsatorna-hálózatának és -tisztító telepének építését. A telep tervezett kapacitása 5200 mVnap volt, ami az akkori számítások szerint 1970-ig fedezhette az igényeket, tehát a bővítés érdekében a tervezési munkákat máris meg kellett indítaniuk.

Pápa: a megépült tisztítótelep kapacitása 8500 mVnap, de terhelése mintegy 15-20%-os volt, ezért nem is lehetett szakszerűen és gazdaságosan üzemeltetni. Ennek az volt az oka, hogy nem épültek ki a szennyvíztelephez vezető főgyűjtő- és gyűjtőcsatornák, tehát a szennyvíztelep nem kapta meg az üzemeltetéshez szükséges szennyvízmennyiséget. Ugyanakkor a pápai Bakony-ér, a Tapolca- patak és a mezőlaki Kis-Séd - városi szennyvizektől érintett szakaszaikon - nagyon szennyezettek voltak.