Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás az ókortól az újkorig
1 A CSATORNÁZÁS AZ ÓKORTÓL AZ ÚJKORIG ÓKORI MAGASKULTÚRÁK ARCHAIKUS MEGOLDÁSOK Az ókori magaskultúrák egyik igen fontos jellemzője volt, hogy a városok többnyire a vizek mellé települtek, s ahogy a városok népessége növekedett és viszonylag szükebb helyre összpontosult, gondoskodtak a lakosság „vezetékes” ivóvízellátásáról is. Ahol hajdani városok nyomait feltárták, ott rendszerint a használt vizek, szennyvizek elvezetésének kezdetleges formáit is megtalálták. Némi túlzással azt is lehet mondani, hogy a vízellátás kiépítése mellett a szennyvízcsatornázás megoldása is olyan régi időkre tekinthet vissza, mint maga az emberi civilizáció. írásos feljegyzés minderről szinte semmi nem maradt fenn, ám a régészeti leletek arra utalnak, hogy már a kezdet kezdetén számos ókori városban a vízszolgáltatással párhuzamosan gondoskodtak a szennyvizek elvezetéséről is. A települési csatornázás legrégebbi leleteit a XX. század első évtizedeiben, a jelenlegi Pakisztán területén feltárt Indus-völgyi Mohendzso Daro és Harappa romvárosokban találták, melyeknek eredetét a Kr. e. 3-4. évezred közötti időre becsülik. Az Indus mellett, Haiderábádtól (Hyderabad) északra, régészek egy ismeretlen város alapjait tárták fel. Három egymás alatti településréteget különítettek el, de még a legrégibb település (Kr. e. ~ 2600) sem nélkülözi a csatornázást. Zsinór- egyenes, derékszögű keresztezésekben találkozó utak alatt húzódtak a vörös téglából készült, két méter magas, boltozott csatornák. Ezekhez az egyes házak égetett agyagból készült levezető csatornákkal csatlakoztak. A „TERMÉKENY FELHOLD" CSATORNÁI Tudjuk továbbá, hogy Kr. e. 4500 körül a Babiloni Birodalmat már fejlett városi kultúra jellemezte. Mezopotámiában - különösen a Tigris és Eufrátesz folyók térségében - igen jelentős öntöző és lecsapoló vezetékeket építettek. Ebből az időből származtatják a vízátemelő csiga és az emelő kerekek alkalmazását is.