Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 2. A vízi munkálatok és az ország gazdasági újjászervezése a XVIII. században (1711–1825)
ház) gazdasági-politikai helyzetének, erejének megszilárdítása, erősítése volt, „nem- zetietlensége" (sőt gyakran „nemzetellenes- sége") miatt nem szolgálta Magyarország sajátos, helyi érdekeit s így nem szolgálta következetesen és eredményesen a haladás érdekeit sem. Az államgépezet működését mindenütt az elidegenedés veszélye kíséri, a sok nemzetiségű Habsburg-birodalomban ez (általában) eleve idegen valami volt a „nemzet(ek)" testén. A vízügyek története számos példát nyújt a központi hatalom és a „nemzet", az idegen és a helyi érdekek közötti szakadékra, sőt ellentétre: a reális, helyi problémákból, igényekből fakadó kezdeményezések meg- nemértésére, sőt elgáncsolására (Tisza-sza- bályozás, Ecsedi-láp lecsapolás, Duna—Tisza- Csatorna), a tényleges segítségnyújtás helyetti formális, bürokratikus intézkedésekre (a helytartótanács és a kamara még az uralkodó által kiküldött kir. biztosok számára sem nyújtott megfelelő támogatást), a következetlen, sőt ellenséges magatartásra, mely minden hivatalnoki korlátoltság és műveletlenség mellett is csak az országra ráerőszakolt államgépezet idegen- ségével magyarázható.87-88 Mindez azonban sajnos nem jelenti azt, hogy a másik pólus: a „nemzetet" ill. a „nemzeti érdekeket" képviselő rendek szerepe e korban sokkal pozitivebben lenne értékelhető. Fölösleges lenne itt a köznemesség ekkori maradi, sőt haladásellenes magatartásával kapcsolatos közismert tények ismétlése, csak arra utalhatunk, hogy ezt a vízügyek története is alátámasztja. A közérdeket veszélyeztető, nagy területek elmocsarasodását okozó vízimalmokkal (földesúri kiváltságokkal) kapcsolatos háborúságok története szinte a birtokos nemesség önkényeskedéseinek, rövidlátó kapzsiságának s a megyei önkormányzat haladást gátló szerepének krónikája. Nehéz lenne eldönteni, hogy a központi kormányszervek, vagy a megyék tevékenységében, szerepében találhatunk-e több negatívumot: mindkettő egyaránt akadályozta a másik erőfeszítéseit, sőt az egyes haladó főurak kezdeményezéseit is. A megyék pedig az érdekükben — az elszigetelt helyi munkálatok összefogására — kiküldött kir. biztosok működését is lehetetlenné tették. Az is jellemző, hogy a rendek utóbb a II. József által korszerűsített mérnökképzésre vonatkozó intézkedéseket és a mérnöki rendtartást is eltörölték, ami a mérnökképzéssel és a mérnöki munkával szembeni igények leszállítását jelentette. A két fél váltakozó szerencsével folyó küzdelmében bármelyik is volt a győztes — a vesztes legtöbbször a haladás ügye, vagyis az ország és a nép lett. A „statusquo" védelme mindig azt jelentette, hogy szaporodtak a megoldatlan, s a következő nemzedékekre háruló feladatok . . . Szerencsére azonban ez a megállapítás csak bizonyos megszorításokkal helytálló. A visszahúzó erők hatása nem mindig és mindenütt, és inkább csak a felszínen érvényesülhetett: a mélyben a történelem erősebb fejlődés- törvényei hatottak. Az ellentétes törekvések eredőjeként természetesen mindig egészen másvalami jött létre, mint amit bármelyik fél akart, de az eredmény végül is az egyre erősebben kibontakozó társadalmi és gazdasági fejlődés jeleit mutatja. Így a XVIII. század (az 1711—1825-ig terjedő időszak) történelmünk egyik — páratlan fejlődéseként jellemezhető korszaka: eredményeként az ország kiheverte a török kor pusztításait, s közel jutott ahhoz a ponthoz, hogy behozva évszázados lemaradását, bekapcsolódhasson az általános európai fejlődés folyamatába. Az újabb történetírás e korszakkal kapcsolatban, az összehasonlító gazdaságtörténet adatai alapján, a preindusztriális növekedés elégtelenségét emeli ki. Ez igaz, azonban a fejlődés kiindulópontját tekintve a XVIII. század, éppen ellenkezőleg, elsősorban az ország termelőerőinek gyorsüte- mű regenerálódásával jellemezhető. Ezt legvilágosabban a népesség alakulása mutatja: az ország lakossága 1720—1785-ig, egész Európában egyedülálló ütemben fejlődve mintegy 4 millióról 7—8 millióra nőtt. (Az emelkedés tehát közel 100%-os, ugyanakkor, amikor Európa átlagos népességszaporodása 45% volt.) Csaknem hasonló ütemű a következő évtizedek fejlődése is: 1842-ben az ország lakossága már kereken 11 millió, ami újabb mintegy 50%-os emelkedést jelent.*50' 87 Nézzük meg közelebbről az említett ellentmondó tendenciák, jelenségek néhány példáját — a visszahúzó erők megnyilvánulását és az elért eredményeket — a vízügyek terén. A Habsburg politika alapelve az ország nyersanyagforrásainak maximális kihasználása, és a rebellisnek tekintett magyarság sakkbantartása volt más nemzetiségű telepítések segítségével. Ez a két szempont vezette a katonai hatóságok és a kamara vízrendezési tevékenységét is az egész korszakban. Nagyobb vízszabályozási munkákra csak a határőrvidék új telepítései érdekében került sor (Ld. 2.2.4), a vízi- út-fejlesztés, folyószabályozás pedig a kincstári erdőségek fakitermelésének szolgálatát, vagy a kamarai sómonopóliumok hasznának fokozását, a sószállítás lehetőségeinek * A korabeli statisztikai adatok revíziója, Dávid Zoltán úttörő kutatásai nyomán, még napjainkban is tart és ma is élénk viták tárgya. A fenti adatok tehát csak megközelítő értékeknek tekinthetők. 82
