Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)

I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 2. A vízi munkálatok és az ország gazdasági újjászervezése a XVIII. században (1711–1825)

bérbevett kincstári földek jövedelméből. A csatorna teljes haszna azonban: a kincstár vagyonának és jövedelmének növekedése (csak a földek értéke 4—5-szörösére emelkedett), valamint a lakosság életszínvonalának nagyarányú emelkedése számszerűleg ki sem mutatható. Egy bizonyos: Bácska e vízrendezési munkálatok eredményeképpen vált az ország egyik leggazdagabb, legvirágzóbb vidékévé.

Persze vannak a csatorna történetének árnyoldalai is. Mikor a hajózási szabadalom 1828-ban, 25 év múlva lejárt, a Társaság nem törődött többé jövedelmének forrásával: a csatorna karbantartását annyira elhanyagolta, hogy a meder néhány évtized múltán teljesen feliszapolódott s alkalmatlanná vált a hajózásra: az átmenő forgalom teljesen megszűnt s csak a helyi kishajózás lehetősége maradt meg.

Az állam ezért 1842-ben saját kezelésbe vette a csatornát, de a nehéz gazdasági viszonyok, majd a szabadságharc bukása megakadályozták helyreállítását. Már a csatorna betemetésének gondolata is felmerült, amikor Tűrr Istvánnak sikerült külföldi tőke közreműködésével részvénytársaságot szervezni a csatorna újjáépítésére és kibővítésére. Az 1870. évi XXXIV. te. és az 1873. évi XVII. te. alapján a csatorna az új társulat tulajdonába ment át, amely vállalta a Sztapár—Újvidék vonalvezetésű Ferencz József Csatorna és a baja— bezdáni tápcsatorna megépítését, valamint a tiszai torkolat áthelyezését Bácsföldvár- ról Óbecsére (összesen 10 millió forint költséggel).

A csatorna történetéhez tartozik az is, hogy a vezető tőkések a költségvetési terv túllépése miatt a munkálatok befejezése (1802) előtt kibuktatták a Társulatból annak szervezőjét, a csatorna tervezőjét és építőjét, Kiss Józsefet. A munka befejezésével pedig a német Heppe Szaniszlót, az akkori építésügyi főigazgatót bízták meg. így hazánk első, sokáig egyetlen és legnagyobb hajózó csatornájának építője, az ország egyik legsikeresebb vízrendezési munkálatainak tervezője, szervezője és kivitelezője — teljesen háttérbe szorítva, anyagilag is tönkretéve, elfelejtve, szinte ismeretlenül halt meg Ojverbászon 1813-ban.

2.3 A vízügyi igazgatás előzményei és központi szervezetének kialakulása a XVIII. században

A vízügyi igazgatás szervezete a központi kormányszervek, a kamara és a helytartótanács gazdasági-műszaki munkaköreinek differenciálódásával és specializálódásával alakult ki.75-77

Budavár visszafoglalása után (1686) megszervezett budai kamara, mint központi szerv, majd a kerületi tiszttartóságok (kerületi kamarák, majd igazgatóságok) idők folyamán több száz főre növekvő hivatalnoki karában a gazdasági-műszaki ügyek, úgymint a telekkönyvi, építészeti, erdészeti, halászati ügyek előadói sorában korán szerepeltek a hajózási, folyamszabályozási ügyek előadói, inspektorai is. Ezek már részben mérnökök voltak, akik főleg a hadmérnöki karból kerültek ki, esetleg különböző egyetemeken szerezték matematikusi-mérnöki képzettségüket.

A kamara műszaki tevékenysége sokáig korlátozott volt: fő feladata az ország gazdasági kiaknázása révén, legelőször is az adózás alapjául szolgáló városi telekköny- vek számára írta össze és mérte fel a telkeket, házakat, s legfőbb gondja a „koronára visszaszállt" birtokok felbecslése és kiárusítása volt. E tevékenységük nemcsak a rendekkel állította szembe, hanem a saját hasznukra harácsoló hadi élelmezési biztosokkal, a népet kifosztó katonai adminisztrációval is. Eredményes építő munkát is csak a gazdaságilag konszolidáltabb peremvidékeken végezhettek, mint pl. a selmeci kamaragrófság területén (Mikoviny víztároló rendszere).

A kamara működésének e kezdeti nehézségei évtizedekig tartottak, s az intézmény csak a század végén vált életképessé. Ekkor adta át a bécsi udvari kamara a Temesi Bánságot a magyar udvari kamarának (1778).

Az ország gazdasági élete is csak a század második felében emelkedett arra a színvonalra, hogy a vízügyi igazgatás és általában a vízügyek kérdései napirendre kerülhettek. Werbőczy óta ekkor jelenik meg törvényhozásunkban az első, a vízrendezés kérdéseivel szakszerűen és behatóan foglalkozó törvénycikk, mely — jellemzően a XVIII. századi elvadult vízviszonyokra — a hajózható folyók medrének tisztításáról, karbantartásáról s a malomgátak felülvizsgálatáról, külön malomcsatornák építéséről intézkedik, s a rendelkezések végrehajtására a megyéket és a királyi kamarákat utasítja. (Mária Terézia 1751. évi

II. dekrétumának 14. cikkelye.)

A kamarai folyammérnökök és építészek „osztálya" („departamentum camerale in hydraulicis et architectonicis") — nyilvánvalóan e rendelkezések hatására — az 1770-es években már önálló szervezetté nőtte ki magát, melynek létszáma elérte a 40 főt. 1776/77-től pedig — a Kamara és a Helytartótanács közös irányítása alatt — külön csoport (Hajózási Igazgatóság) foglalkozott a Duna-szabályozási és hajózási

72