Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 1. A vízi munkálatok kezdetei a Kárpát-medencében és szerepük Magyarország gazdasági életében a XVII. század végéig
ban Szigetvár is elesett, további pusztulás következett: 1596-ban már csak 193 portáról tudunk. Kisebb-nagyobb hullámzás után egy évszázaddal később is csak 106 portája van a megyének (1671): lakossága eszerint tehát mintegy 5—600 főre, 1%-ra csökkent (?!). A korábbi, elpusztult falvak határát mocsár és bozót foglalta el; a földművelést felváltotta a halászat-pákászat és a híressé vált somogyi pásztorkodás. Talán még kedvezőtlenebb helyzetbe jutottak a tiszántúli területek, ahol a megmaradt néhány mezőváros még annyi védelmet sem nyújtott a tatárhordák pusztításainak kiszolgáltatott lakosság számára mint a dunántúli kis várak. Az éghajlati adottságok miatt a kultúrtáj pusztulása is sokkal mélyrehatóbb volt. A földműves települések felégetése itt a korábbi (pusztai) rideg pásztorkodás szintjére való visszaesésre vezetett. Az éghajlati szempontból az erdő és a pusztamező övezet határán fekvő, tehát a ligeterdő övezetbe tartozó Alföldön az erdőirtás, a kultúrtáj pusztulása a központi pusztamező tartós kiterjedésével, az Alföld korábbi ligeterdő és erdős-lápos jellegének megszűnésével járt. Ma már a történetkutatás és a szaktudományok adatai egyértelműen bizonyítják, hogy az Alföldnek a XVIII—XIX. századból ismert „pusztai" jellege — a török „pusztítás" következménye: „Az Alföldön nincs ezeréves puszta, az Alföldet pusztává csak a török hódítás tette, pusztai_ jellegét a XVI. század mutatja először.'"''7* Még a Hortobágy is, mely pedig, mint az „ősi" puszta maradványa, rezervátum él a köztudatban, túlnyomórészt ennek a folyamatnak az eredménye: „A Debrecen körüli, különösen a tőle északra és nyugatra fekvő népes falvak pusztulása növelte meg a város területét, s e falvak eltűnése, a talaj elvizesedése, begyepesedése és elmocsaraso- dása hozta létre a Hortobágy vize két partján azt a nagy alföldi pusztát, melyben nemegyszer az ősi magyar pusztát bámulták meg, nem emlékezve arra, hogy a magyarság középkori kultúrmunkája után nem volt többé az Alföldön pusztaság, s ami ott az újkorban látható, az a török korszaknak keserű szülötte ... A hortobágyi síkság középpontja a 20 000 holdas Máta helyén három község állott. . . Hasonlóképpen népes falvak még a XVI. század közepén is (a török terjeszkedés előtt) Szovát, Boldogfalva, Ebes, Szepes, Fancsika, Aracs, Hegyes, Ohat, Zám, Haláp, Bánk, Parlag . . ,"47 * A történetírás e megállapításait különösen a gyakorlati célú és a gyakorlat által igazolt erdészettörténeti kutatások (Id. a 10. és 29. sz. hivatkozásokat) támasztják alá. E kutatások az erdőtelepítés (ill. azok visszatelepítésének) lehetőségeit kívánták felderíteni történeti, növényföldrajzi, talajtani stb. adatok alapján. Következtetéseik helyességét az újabb erdősítések eredményei igazolták: ahol egyszer erdő volt, később is telepíthető erdő. Ugyanez a folyamat játszódott le az Alföld többi részein: Nagykőrös, Kecskemét, Cegléd, Halas, Jászberény, Mezőtúr, Szeged, Makó, Hódmezővásárhely stb. környékén is. (Ezek a kis falvak tömegéből keletkező későbbi mezővárosok fennmaradásukat anndk köszönhették, hogy a török a khászbirtokok ill. a török közigazgatás központjaivá tette őket.) A termelési és települési viszonyoknak átalakulása, ami a természetes növénytakaróhoz alkalmazkodó mezőgazdasági fejlődés — az „Alföld kultúrtájjá alakítása" — folyamatának erőszakos megzavarását, az addig elért eredmények elpusztítását jelentette: a talajtani és vízrajzi viszonyokra s a vízi munkálatok sorsára is hatással volt. Az Alföldön lezajló folyamatot súlyosbították a peremvidék betelepítését is szolgáló erdőirtások, melyek hatalmas területek vízháztartásának egyensúlyát zavarták meg: a talajerózió siettette a vízfolyások elvadu- lását, és a folyóvölgyek elmocsarasodását. A felvázolt folyamat vezetett arra, hogy az Alföld teljesen a szabadjára eresztett természeti erők, a víz, a szél és az aszály martalékává vált. A török hódoltság területét főleg a peremvidéket, a végeket — a természettől korábban már elhódított földeket —, különösen a Dunántúlnak a Balatontól délkeletre eső részét és az Alföldnek nagy részét a szintkülönbségektől, talajviszonyoktól s egyéb adottságoktól függően: mocsaras folyóvölgyek, lápok, vizenyős laposok, nádasok, fertők, vagy aszályos szikesekkel, futóhomokkal, bozótokkal megszakított füves puszták foglalták el. Ez nemcsak azt jelentette, hogy az ország középső részének gazdasági színvonala lényegében a többszáz évvel korábbi szintre-, a ridegpásztorkodás és a halászat-pákászat szintjére süllyedt, hanem azt is, hogy a megváltozott növényföldrajzi viszonyok, talajviszonyok és vízrajzi viszonyok miatt megsemmisültek egy a középkorihoz hasonló gyors gazdasági felemelkedés lehetőségei, természeti feltételei is. A török kor pusztítása olyan mélyreható volt, hogy nemcsak a társadalmi-gazdasági viszonyokat, a termelőerőket rombolta szét, hanem a termelés természeti tényezőiben, előfeltételeiben is felmérhetetlen rombolást végzett. 1.4.2 Hadászati, védelmi jellegű vízi munkálatok, egyéb vízszabályozási munkák és a vízhasználatok káros hatásának növekedése51—54 A török hódoltság — a vázolt társadalmigazdasági átalakulásnak megfelelően — törést jelentett a vízi munkálatok fejlődésének vonalában is. 39
