Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 3. A Duna Budapesttől a déli országhatárig
Kezdetben a Csepel-szigeten sem volt szükség belvízcsatornákra, csak mikor a Soroksári Duna-ág alsó végénél, 1928-ban megépült a tassi zsilip, mely állandóan árvízszintig duzzasztja a Duna-ág vizét, épültek meg a töltések mögötti csatornák a szivárgó- és belvizek levezetésére. 1930-ban megépült a dömsödi szivattyútelep 22 LE-s motorral és 0,45 m3/s teljesítményű szivaty- tyúval. A telepet 1934-ben villamosították. Vízszabályozások a Duna—Tisza kö- 2én 108-190 A Duna bal partján a Duna árterén kívüli magasabb területen is voltak állandó mocsarak (Id. a 3.2.1 fejezetet), melyeket az ármentesítő társulatok nem csapoltak le, hiszen nem tartoztak az árterükbe. Ezeket fennsíki, vagy vadvizeknek nevezték, melyek a lefolyástalan medencékben, vagy a szikes laposokban gyűltek össze. Összefüggő régi medernek csak a Bak-ér és a Kígyós mondhatók, a többi medencék sorozatából állt, melyek vize — ha nagyon megtelt — túlcsordult az elválasztó gerinceken a következő medencébe. Ez a vizenyős terület elég nagy kiterjedésű volt és az érdekeltségi területet 70 000 ha-ban állapították meg (35. ábra). Ócsától Kiskőrösig 30 község és 7 puszta tartozott bele. Valamikor nagy terjedelmű erdők borították e területet, melyeket főleg a török hódoltság alatt és a XVIII. században letaroltak.* Nagy szikes laposokon száraz időben gyenge minőségű legelők voltak Kunszentmiklós, Dömsöd, Tass, Szabadszállás, Fülöpszállás és Akasztó határában Ezek kb. 7000 ha-t tettek ki. Amíg egy kézben levő nagy legelőterületek voltak, nem éreztek károsodást, mert a víz alá került területekről áthajtották az állatokat magasabb fekvésű legelőkre, ahol dús fű volt, aszálykor pedig a nedves laposokon talált a jószág jó legelőt. Ezért maradt ez a vidék Magyarország utolsó mocsárvi- dékc. Mikor a magasabb területeket felszántották, csökkent a legelőterület, ekkor már szükségessé vált a vizenyős területek vizének levezetése is. Kiasz Márton 1859-ben készített tervei meghiúsultak, hasonló sorsra jutottak az 1878. és 1883. évi vízlevezetési kísérletek. A Taksony—Kakucs—Tatárszentgyörgy— Solt közötti területről még 1886-ban is ezt írták: a terület nagy része elmocsarasodott, nagy kiterjedésű nádasok és tavak láncolatai váltják egymást, melyek összeköttetései a többi területeket is alig hozzáférhető szigetekké teszik. Nedves években ezek a tavak és mocsarak olyan magas szintre emel* Ld. I. rész. 1.4.1 11.35. ábra. A Pest megyei Dunavölgy Lecsapoló Társulat területe kednek és a víz olyan nagy kiterjedésűvé válik, hogy a községi határoknak alig marad kis része szárazon. Ilyenkor a szomszéd községek is nagy kerülőkkel közlekedhetnek egymással. A legmélyebb, legmocsarasabb terület Császártöltéstől Ökördipusztáig (Akasztó 231
