Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 3. A Duna Budapesttől a déli országhatárig
ábra tünteti fel. A város pusztulásának jellemzéséül álljon itt még a mellékelt táblázat: Városrész bedőlt sérült ép összes ház: a k s z á m a Tabán 21 27 879 937 Víziváros 28 150 595 773 Üjlak 155 85 549 789 Óbuda 397 210 — 607 Belváros 70 169 456 695 Ferencváros 438 72 19 529 Józsefváros 891 115 249 1255 Terézváros 811 404 166 1381 Lipótváros 71 130 256 457 Összesen: 2882 1362 3169 7413 Az árvíz okozta kárt 70 millió forintra becsülték. Az 1838. évi árvízkatasztrófa megmozgatta a közvéleményt. A város 1838. október 11-én kelt szabályrendeletében el is rendelte, hogy a város területe fokozatosan feltöltendő, annyira, hogy minden épület földszinti talaja legalább 6 hüvelykkel magasabb legyen, mint a nagy árvíz szintje. 1839. január 15-én a bécsi szakértők véleménye alapján a királyi biztos felhívta a tanácsot, hogy a feltöltésre vonatkozó tervet készíttesse el, mondván, hogy a meder eliszapolódása folytán a veszedelem egyre nő. Sürgősen megkezdték a megsérült töltések helyrehozatalát és a meglevő töltéseket bekötötték a természetes magaslati pontokba. Az 1838-ban elkezdett és 1839-re befejezett munkák a következők: 1. A lőportárakon felüli magaslaton a Dunáig vezető felső kereszttöltés három szakasza: a magaslattól a Váci útig, a Váci út és a Váci út melletti Cukortisztítótól a Dunáig. 2. Az alsó kereszttöltés a Ferencvárosi temető magaslatától egyenes irányban a Soroksári úton levő vámház mellett a Dunáig. 3. Belső hossz-töltés a Soroksári úton levő vámháztól a Duna hosszában a Cukortisztítónál levő felső kereszttöltésig. 4. Hossz-töltés a Nádor utca mentén az új épülettől a felső kereszttöltésig. 5. Külső hossz-töltés a feltöltött Duna- parton, a felső kereszttöltésnek a hengermalom melletti pontjától a Sótérig. 6. Töltés a Váci út és felső kereszttöltés 3 darabja közötti szögletben levő deszkakereskedés körül. Az 1838-as árvíz után a nádor utasítására az Országos Építési Főigazgatóság is foglalkozott a főváros ármentesítésének kérdésével és Lechner József 1840. április 14-én tervezetet terjesztett fel a Helytartótanácshoz. Eszerint a rendezés munkája 1 045 000 forintba került volna, de ebbe az összegbe nem számították bele a partok erősítésének és a támfal kiegészítésének költségét, sem pedig a kőpartok kiépítését. Ez a terv szolgált az 1840. évi IV. törvénycikk alapján a hajózási és vízkárok megszüntetésére és Budapest biztonsága érdekében kinevezett Országos Bizottság tárgyalásainak alapjául. A kiküldött bizottság munkájának eredményeként 1843. február 5-én elkészült az a törvényjavaslat, melynek elnevezése „Törvényjavaslat a Duna és egyéb folyók szabályozása tárgyában" volt. A javaslat a Duna budapesti szakaszának szabályozását első sorba helyezte, de mert a munkát összekapcsolta az ország valamennyi folyójának szabályozásával, a feladatot annyira megnövelte, hogy erre a fedezetet előteremteni már nem lehetett. Az 1843. évi országgyűlés az országra háruló roppant tehertől megriadva arra sem talált alapot, hogy Pest-Buda védelmére vonatkozólag külön intézkedjék. 1847-ben a nádor — István főherceg — a Közlekedési Bizottmány elnökét, gróf Széchenyi Istvánt bízta meg a Pest-Budai Du- na-szakasz szabályozási kérdésének megoldásával. A terveket Paleocapa 1842-ben adott véleményének figyelembevételével átdolgozták. Az átdolgozott tervek alapján az országgyűlés az 1848. évi XXX. te. 4. §-ában 2 millió forint hitelt biztosított a munkák végrehajtására. A szabadságharc azonban lehetetlenné tette a szabályozás elvégzését. Az eddig végzett tervező munka azonban nem volt hiábavaló. Az 1839—1849 között épülő Lánchíd két hídfője már beleilleszkedett az Országos Építési Igazgatóság tervébe és a pesti hídfőnél 230 öl hosszú partfal építését a Dunagőzhajózási Társaság költségén meg is kezdték, majd 1864-65- ben ehhez csatlakozva lefelé 730 öl hosz- szon folytatták a partfalépítés munkáit. Közben a budai Duna-partot nagyrészt szeméttel feltöltötték, de rendezésére és szabályozására úgyszólván semmi sem történt. Legrégibb szabályozási műnek nevezhető a Lánchíd pesti hídfőjénél 1853-ban épített rakpart, valamint az Óbudai-sziget és a Margitsziget 1853—57 években készített partvédezete. 1855-től a Háros-sziget mellett is épült partvédezet. A kiegyezés után a felelős magyar minisztérium közmunka és közlekedésügyi minisztere egyik első feladatának tekintette a pesti Duna-szakasz szabályozását. Elrendelte a kérdés tanulmányozását és a viszo218