Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 2. A Duna a nyugati országhatártól Budapestig
bályozási módszert tovább fejlesztette, és a sodorvonal, valamint a sarkantyúkiosztás érintetlenül hagyásával a domború oldalakon magasabb sarkantyúkat terveztek. Kidolgoztak egy grafikus sarkantyú-tervezési eljárást, mely az alapsegédletek alapján a sarkantyúk méreteit előre meghatározta és a tervezést egységessé, szinte gépiessé tette (10. ábra). A régi rendszer szerint végezték a kisvíz- szabályozást 1930—1936 között Szőgye—Gö- nyű, Süly—Lipót, Szap—Medve, Lipót—Baka és Bős—Varjas között, a módosított rendszer szerint épültek a vajkai (1835 fkm), a bakai (1821,5 fkm) és a bősi (1820—18 fkm) gázlók sarkantyúi. Sok esetben a megkívánt hajóút gyorsabb kialakulása érdekében kotrást is végeztek. 1930—1938 között — közös munkaként — beépült kereken 400 000 m3 terméskő, 70 000 m3 rőzsehenger és elkészült 540 000 m3 kotrás. Ezalatt a jobb oldali mellékág-rendszerekben sorban épültek a mellékágelzárás-soro- zatok, melyek célja a kisvizek visszaterelése volt a fő ágba. A párhuzamművek a jégzajlás és az árvizek hatására gyakran szenvedtek sérüléseket, és nagy károkat okozott a párhuzamművek időnként bekövetkezett szakadása. A főmeder és a mellégágak közti vízszintkülönbség, mely néhol még a 2 m-t meghaladta, az ilyen szakadásokat félelmetessé tette (11. ábra). A nyílás gyakran nagyra nőtt és a közepén igen nagy mélységek keletkeztek. Attól eltekintve, hogy a szakadások elzárása sok száz, néhol több ezer m3 kő beépítését tette szükségessé és igen költséges volt, a főmedernek hosszú időn keresztül igen nagy vízveszteséget okozott, ami a közeli gázlók elromlására vezetett. 1938—1944 között a magyar Felső-Duna mindkét partjának magyar fennhatósága alatt a munkálatok nagy iramban folytatódtak. Az 1937-ben elvégzett részletes tanulmányok kimutatták, hogy a meder és a víz- szinek jelentős mértékben emelkedtek. Emiatt szükségessé vált a párhuzamművek magasítása, amit 1940-től nagy ütemben végeztek. Emellett folytatódtak a kisvízszabá- lyozási munkák is. Elkészült a kisbodaki, szapi, medvei és a nagybajcs—véneki gázlók rendezése kotrásokkal együtt. 1938—44 között kereken 106 000 m3 kő épült be, és 362 000 m3 kotrást végeztek. Ebben az időben beépített kő számottevő része helyben készített beton-műkő volt, mely a szabályozási műveknél nagyon jól bevált. A második világháború után, 1945-ben ismét határszakasz lett a Duna. Ekkor néhány nagyon nehéz év következett. Egymás után több veszélyes méretű szakadás keletkezett a párhuzamműveken, melyek közül a lipóti és a bagoméri szakadások a beavatkozás késlekedése miatt nagyon elfajultak. Sem pénz, sem hajó, sem kő nem állott rendelkezésre, ezért csak 1949-ben sikerült az összes szakadásokat elzárni. Egyedül a bagoméri párhuzammű szakadásának elzárása 6400 m3 kő beépítését tette szükségessé. Ezalatt a mederfeltöltődés is mind erősebben éreztette hatását és beigazolódott, hogy a kisvízszabályozás hathatós eszköz ugyan a hajózó út megjavítására, de a mederemelkedés állandó folyamatát nem befolyásolja A hordaléklerakódás miatt sok gázlóban — így áz 1826—1842 és az 1781— 1810 fkm-ek között — kellett kisvízszabá- lyozó sarkantyúkat építeni és hatásukat kotrással fokozni. Ennek során 1945—58. évek között magyar részről beépült 197 815 172 11.10. ábra. Sarkantyúk a Felső-Dunán