Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)

I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 4. A vizek szabályozása a XIX. század második felében és a XX. század elején (1850–1919)

tok egyre gazdaságosabb: hatásosabb és átfogóbb (komplexebb) megoldására ad lehetőséget.

Mint az vízszabályozásunk történetének adataiból kiderült, a hazai gazdasági viszonyok a múltban alig biztosították a felmerült feladatok megoldásának lehetőségét, még kevésbé a műszakilag és gazdaságilag legkedvezőbb megoldások realizálását.

Az elmondottak mellett jól jellemzi a hazai vízi munkálatok lehetőségeinek korlátáit az a tény, hogy míg — az inkább csak adott gazdasági szint fenntartására, biztosítására hivatott védelmi jellegű munkálatok terén, adottságaink miatt, nemzetközi viszonylatban is páratlan teljesítményekre kényszerültünk — addig a gazdasági élet fejlesztésére hivatott vízhasznosítások terén a legelmaradottabb országok közé tartoztunk. A magyar vízimérnökök tevékenysége a feladatok világos felismerése ellenére is, mindenkor és minden téren csak a legszükségesebb munkára és a legolcsóbb megoldásokra szorítkozhatott.131

Az öntözés, DÍzcrőhasznositás és vízi közlekedés fejlesztése terén az egész korszakból alig számolhatunk be érdemleges eredményről. És mert a vízépítés e korábbi, szakágazati korszakaiban mind az öntözésnek, mind a vízerőhasznosításnak a vízsza- bályozásokkal csak kevés közvetlen kapcsolata volt, a vonatkozó kérdéseknek itt csak utalásszerű ismertetésére szorítkozhatunk.

A rendelkezésre álló adatok szerint mérnökeink az 1879—1918 közötti négy évtized folyamán a vízrendezésbe bevont területeken a korábbi 18 475 kh öntözés terjedelmét 26 933 kh öntözés berendezésével 45 412 kh-ra növelték. A valóság azonban a fenti számoknál lényegesen kedvezőtlenebb képet mutat. Bogdánfy által közzétett adatokból tudjuk, hogy az 1907-ig berendezett 18 000 kh öntözésből a következő évek folyamán 12 000 kh öntözése megszűnt, s 1916-ban már csak mintegy 4—5000 kh öntözés volt üzemben. (Ezeknek az adatoknak a megdöbbentő volta akkor válik nyilvánvalóvá, ha tudjuk, hogy a Dél-Magyar- országéhoz hasonló éghajlatú Lombardiában a XIX/XX. század fordulóján már közel 1,5 millió ha-on — vagyis mintegy 2,5 millió kh-on — öntöztek. De hasonló volt a fejlődés nyugaton is: Franciaországban pl. a miénknél lényegesen kedvezőbb csapadékviszonyok között is a rétek 23,5%-át öntözték.)128

Még súlyosabb volt a helyzet a vízerő- hasznosítás terén: itt a korábbi szinthez viszonyítva is hanyatlásról beszélhetünk. A hazai helyzetet az jellemzi, hogy a két vízépítési szakágazat: a vízszabályozás és víz- erőhasznosítás nemcsak elkülönült egymástól, hanem ellentétbe került egymással, ami mindkettő fejlődését veszélyeztette. Míg korábban a vízszabályozás fejlődését a meglevő vízerőhasznosítások (vízimalmok) akadályozták, később az előtérbe került vízsza- bályozások zárták el a lehetőséget — az anyagi eszközök elégtelensége miatt — a víz- erőhasznosítás elől. Vízerőhasznosításunk az elért — de csak a külföld számára hasznosított — műszaki eredmények ellenére még a századfordulón is a korábbi századok elavult színvonalán mozgott.

Magyarországról terjedt el a vízi energia korszerű hasznosítását lehetővé tevő váltakozóáramú villamoserőátviteli rendszer, az ún. Ganz-rendszer (a transzformátor-rendszer, Zipernowsky—Déri—Bláthy szabadalma, 1885), a Ganz-gyár építette az első korszerű váltakozóáramú vízi erőműveket (Tivoli, Innsbruck stb.), s a gyár a századfordulóra a legjelentősebb turbinagyárak sorába emelkedett. (A Ganz-gyárban a század- fordulóig 755 turbina készült kb. 110 000 LE teljesítménnyel — kivitelre.)

Ennek ellenére az 1895. évi statisztikai adatok szerint a Magyarországon üzemben levő (nagyrészt sok évszázados) 22 647 vízikerékkel (72 347 lóerő teljesítménnyel) szemben mindössze 99 turbinát találtak — összesen 3770 LE teljesítménnyel. (A turbinák átlagteljesítménye tehát 37,7 LE volt.)

Vízügyi szolgálatunk nemzetközi viszonylatban is elsőként mérte fel az ország hasznosítható vízerőké szletét, Viczián Ede vezetésével 1897—1902 között. Az úttörő kezdeményezés és a vízerőhasznosítás terén elért élvonalban álló műszaki eredmények ellenére (a Ganz-gyár 1903-ban 6000 LE-s, 1912-ben pedig már 18 600 LE teljesítményű turbinákat gyártott), 1918-ig a felmért 2 780 000 LE vízerőkészlet csupán 1%-°S korszerű hasznosítását: 28 000 LE összteljesítményű vízerőtelep kiépítését sikerült biztosítani.131

Mindez jellemző biztosítéka annak, hogy vízgazdálkodásunk elmaradottságának nem műszaki, hanem gazdasági (és politikai) okai voltak. Szükségszerű következménye volt ez az ország gazdasági és politikai helyzetének, az elégtelen preindusztriális fejlődése miatt megkésve és vontatottan kibontakozó kapitalizálódás, ill. ipari forradalom korlátainak és a polgári forradalom elsikka- dásának: a kapitalizmus klasszikus — haladó és „nemzeti" — szakasza a sajátos hazai körülmények között nem tudta biztosítani az ország zavartalan és egyenletes gazdasági növekedését, fejlődését.

A vízhasznosítás másik fő területe a vízi utak fejlesztése már korábban is szorosan egybefonódott a vizek szabályozásával. Ezért ennek részletesebb ismertetése elől nem térhetünk ki.128, 131

138